|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 116 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-116 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gál Mária 2012. május 16.Tőkés-látleletRendhagyó könyvbemutatónak lehettünk tegnap részesei kollégánk, Andrassew Iván jóvoltából, aki "Ne vígy minket a kísértésbe" címmel napjaink egyik emblematikus figurájáról, Tőkés Lászlóról adott ki egy "dokumentumkötetet". Andrassew nem értékel, nem ítélkezik, nem kutat titkok után, semmi mást nem tesz, mint kötetbe szerkeszti mindazt, vagy mindannak egy reprezentatív részét, amely az egyik legismertebb magyar közéleti személyiség életéről ismert, és nyilvánosan elérhető dokumentumok révén igazolható is. Rendhagyósága a kérdésben rejlik, amely a bemutatót is uralta: meg kellett e műnek születnie egyáltalán vagy sem, és ha igen, akkor ki lett volna hivatott megírni azt - a budapesti író-újságíró vagy egy erdélyi? Én még soha nem hallottam szerzőtől olyant, mint, amit ezúttal kollégánk mondott: szégyelli, hogy megírta, szégyelli, hogy ő írta meg, miközben talán egy erdélyi újságírónak kellett volna ezt megtennie. Azt hiszem, ezúttal téved, és nemcsak azért, mert Tőkés László már régen nem erdélyi magyar, bár közéleti-politikai tevékenysége kétségtelenül az ott élő magyarok sorsát befolyásolja közvetlenül, hanem ahogyan a kiadó Kőrössi P. József fogalmazott, ő a "nemzet köztársasági elnöke", aki a teljes Kárpát-medencei magyarság fölött lebegve huszonkét éve épp az erkölcs nevében mond mindenről ítéletet. De azért is téved a szerző, mert sok igazság van abban a régi mondásban, hogy "Senki sem lehet próféta a saját hazájában". Épp Andrassew kívülállósága biztosíthatja, hogy üzenete elérjen azokhoz is, akik az erdélyi magyarság számára önpusztító politikai úton is azért követik a volt püspököt, mert mindmáig az elévülhetetlen érdemű forradalmárt, a mocskos politika fölött lebegő, megkérdőjelezhetetlen erkölcsiségű lelkészt, az "igaz magyart" látják benne. Ám, ha valaki fellapozza a Ne vígy minket a kísértésbe című kötetet, azt láthatja, hogy e szent ember, a püspök milyen messzire tévedt a szeretet, megbocsátás és igazmondás útjáról. Egy, a saját erkölcsi halálát túlélt ember látleletét kapja. Gál Mária [email protected]. Népszava 2012. május 22.Ne vígy minket a kísértésbe – könyv TőkésrőlÚMSZ/Népszava Tőkés László európai parlamenti képviselő viselt dolgairól – többek között a válásáról és a pénzügyeiről – jelentetett meg könyvet Magyarországon Andrassew Iván, a Népszava publicistája. A volt református püspököt felháborította a kötet, a szerzőt és a kiadót is perelni készül. „Rendhagyó könyvbemutatónak lehettünk részesei kollégánk, Andrassew Iván jóvoltából, aki Ne vígy minket a kísértésbe címmel napjaink egyik emblematikus figurájáról, Tőkés Lászlóról adott ki »dokumentumkötetet«” – írta a kötetről a Népszava. A méltatás szerzője, Gál Mária szerint Andrassew nem értékel, nem ítélkezik, nem kutat titkok után, semmi mást nem tesz, mint kötetbe szerkeszti mindazt, vagy mindannak egy reprezentatív részét, amely az egyik legismertebb magyar közéleti személyiség életéről ismert, és nyilvánosan elérhető dokumentumok révén igazolható is. „Rendhagyósága a kérdésben rejlik, amely a bemutatót is uralta: meg kellett e műnek születnie egyáltalán vagy sem, és ha igen, akkor ki lett volna hivatott megírni azt – a budapesti író-újságíró vagy egy erdélyi?” – olvasható a méltatásban. Az „igaz magyar” Andrassew a könyvbemutatón kijelentette: szégyelli, hogy megírta a könyvet, szégyelli, hogy ő írta meg, mert szerinte talán egy erdélyi újságírónak kellett volna ezt megtennie. „Azt hiszem, ezúttal téved, és nemcsak azért, mert Tőkés László már régen nem erdélyi magyar, bár közéleti-politikai tevékenysége kétségtelenül az ott élő magyarok sorsát befolyásolja közvetlenül, hanem ahogyan a kiadó Kőrössi P. József (1996-tól a Noran Kiadó ügyvezető igazgatója és irodalmi vezetője – szerk. megj.) fogalmazott, ő a »nemzet köztársasági elnöke«, aki a teljes Kárpát-medencei magyarság fölött lebegve huszonkét éve épp az erkölcs nevében mond mindenről ítéletet. De azért is téved a szerző, mert sok igazság van abban a régi mondásban, hogy »Senki sem lehet próféta a saját hazájában«” – vélekedik Gál. A „magyarság köztársasági elnökét”, Tőkés Lászlót valódi mivoltában bemutató könyv borítója A kötet méltatója szerint éppen Andrassew kívülállósága biztosíthatja, hogy üzenete elérjen azokhoz is, akik „az erdélyi magyarság számára önpusztító politikai úton is” azért követik a volt püspököt, mert mindmáig az elévülhetetlen érdemű forradalmárt, a mocskos politika fölött lebegő, megkérdőjelezhetetlen erkölcsiségű lelkészt, az »igaz magyart« látják benne. „Ám ha valaki fellapozza a Ne vígy minket a kísértésbe című kötetet, azt láthatja, hogy e szent ember, a püspök milyen messzire tévedt a szeretet, a megbocsátás és az igazmondás útjáról. Egy, a saját erkölcsi halálát túlélt ember látleletét kapja” – olvasható a Népszavában. Levél Bulgáriából A közelmúltban megjelent könyvet és tartalmát a legjobban a szerző, Andrassew Iván jellemzi a kötet előszavában. „Tisztázni kell viszonyunkat Tőkés Lászlóval, aki nemcsak az Európai Parlamentben képvisel minket, nemcsak Romániában vállal erős orbánista politikai szerepet, hanem az is előfordulhat, hogy egyszer csak arra ébredünk, hogy Orbán Viktor levelet ír Bulgáriából, miszerint mégiscsak Tőkés László lenne a legalkalmasabb Magyarország elnökének. Orbán bármikor ítélheti úgy a helyzetet, hogy Tőkés válási ügye lecsengett, és Magyarország miért is ne engedhetné meg magának, hogy egy valamikori forradalmárt ültessen az elnöki székbe, ha ez megtörténhetett Csehszlovákiában és Lengyelországban is” – indokolja a kötet megjelenését a szerző. Andrassew azt írja, sokáig vívódott magában, mielőtt nekilátott volna a munkának: a jó ízlés és a kötelességtudat küzdött benne. „Van-e jogom rettenetes dolgokat napvilágra segíteni, a világhálón szerteszét terjedő dokumentumokból egységes, elszomorító képet összeállítani valakiről, van-e jogom azokat szembesíteni a valósággal, akik őt ma is mélységesen tisztelik? Végül is Tőkés László egyetlen mondata miatt döntöttem úgy, hogy megírom ezt a könyvet. Feleségéről, Joó Edithről a következőket írja egy, a gyerekeinek is címzett levelében: Egyházi tekintélyemet sötét alakokkal és erőkkel összefogva, tudatosan és szántszándékkal Ő maga rombolja a (volt) Szekuritáté módjára és kedvére. Hogy miért éppen ez a mondat győzött meg, az majd kiderül” – magyarázza a szerző. Tőkés ördöge Andrassew nem foglalkozik Tőkés László politikai pályájával, egyházi viaskodásaival, ezeket csak akkor érinti – mint fogalmaz –, ha föltétlenül szükséges. Nem foglalkozik a jelenlegi politikai küzdelmeivel sem, legföljebb annyiban, hogy megpróbálja kideríteni: a tettei, a szavai, a viselkedése mennyiben következnek a jelleméből. „Előre szólok, hogy megrázó, ami az elém került dokumentumokból Tőkés Lászlóról kiderül. Engem is megrázott. Bárha sok-sok emberi élettel és tulajdonsággal szembesültem, nem hittem volna, hogy egy olyan méltóságú ember, mint ő, ugyanolyan kiszolgáltatott a saját jellemével szemben, mint bárki más. Olyan, mintha a forradalom hőse, a magyarság köztársasági elnöke – ahogy Orbán fogalmazott –, a lelkész, a püspök, az Európai Parlament alelnöke folyamatosan valami ördögfélével küzdene, és ezt a lelke körül ólálkodó lényt nem tudná legyőzni, legyűrni, elzavarni” – írja előszavában Andrassew. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. május 24.SzobrozgatunkJeles német kutatóintézetek minden évben elkészítenek egy úgynevezett békejelentést. Az ideit kedden mutatták be Berlinben, néhány órával azután, hogy a chicagói NATO-csúcs résztvevői elégedetten álltak fel a tárgyalóasztaltól, remélve, hogy tettek valamit a világ biztonságáért, egy erősebb és hatékonyabb védelmi szervezet működéséért. A berlini jelentés alapján, sajnos, szükség is lehet rá. Jeles német kutatóintézetek minden évben elkészítenek egy úgynevezett békejelentést. Az ideit kedden mutatták be Berlinben, néhány órával azután, hogy a chicagói NATO-csúcs résztvevői elégedetten álltak fel a tárgyalóasztaltól, remélve, hogy tettek valamit a világ biztonságáért, egy erősebb és hatékonyabb védelmi szervezet működéséért. A berlini jelentés alapján, sajnos, szükség is lehet rá. A német kutatók szerint az európai gazdasági pénzügyi válság olyan méreteket öltött, hogy az már az öreg kontinens békéjét veszélyezteti. Európában akut szolidaritáshiány lépett fel, miközben rohamosan növekedett a rasszizmus és az idegengyűlölet, ami a megszorítások keltette társadalmi elégedetlenség talaján egyre nagyobb veszélyforrást jelent. Európát lefoglalja a válságkezelés, nincs ideje, ereje, energiája, megfelelő intézményrendszere az unión belüli feszültségek kezelésére, a Kelet–Nyugat, az Észak–Dél közötti fejlettségbeli különbségek kiküszöbölésére, s az ezzel járó belső frusztrációk orvoslására. Európa nemcsak fölényét veszíti el a feltörekvő országokkal szemben, hanem belső békéjét is, állítják. Olyan érzésem támadt a jelentés kapcsán, mintha majd egy évszázadot visszamentünk volna az időben, odáig, amikor megjelent Oswald Spengler nyugtalanító műve, A Nyugat alkonya. Ez a keddi figyelmeztetés sem kétségbeejtőbb, mint a spengleri jóslat, ez is azt jelzi, hogy fejlett demokráciája és haladó politikai vívmányai ellenére a nyugati civilizációban kezdetét vette valamiféle bomlási folyamat. Ma azt látjuk, hogy eltűnt a szolidaritás, kihalóban a tolerancia – és ez már több is, mint bomlás, ez már maga a rothadás. Még aggasztóbb a berlini kutatói figyelmeztetés, ha történelmi kontextusban szemléljük a mát. A második világháború előtti időszak, amelyben megszülethetett, elhatalmasodhatott és Németországból kiszabadulva Európa-szerte hódíthatott a nemzetiszocializmusnak becézett kollektív elmebaj, kísértetiesen hasonlít napjainkra. Gazdasági válság, nyomor, az első világháborút lezáró igazságtalan békeszerződések, társadalmi feszültségek és a másság iránti gyűlöletben levezett frusztráció torkollt a nemcsak Európa, hanem az egész világ békéjét felőrlő háborúba. De maradjunk csak a saját kis szemétdombunkon. Mi, magyarok akkor is nagyon sértettek és megcsonkítottak voltunk. Most sem érezzük magunkat jobban, sőt azóta már a régi sérelmek mellé újakat, európai uniósakat is szereztünk. De a biztonság kedvéért élesztgetjük a régit is, felkaparjuk a hegedni készülő sebeket. És ebben az országhatár sem húz gátat közénk. Határon innen és túl reneszánszát éli a Horthy-korszak érzés- és jelképvilága. Budapesten hatalmi szóval élesztgetik mindezt, Erdélyben csak szolgálatkészen majmolják egyesek. A Magyar Országgyűlésnek helyet adó Kossuth teret épp most készülnek visszaállítani a negyvenes évek szerinti állapotába, amelyben nincs helye József Attila és Károlyi Mihály szobrának. Szaporodnak viszont a kormányzó emlékét megörökítő szobrok, emléktáblák, kötelezően helyet kap a nemzeti alaptantervben a nem éppen toleranciájáról és másságtiszteletéről elhíresült sokadrangú lektűrszerző, Wass Albert, vagy a nyilasok mellett mindvégig kitartó, vegyes értékű életművet maga után hagyó Nyirő József. Horthy Miklós szobrot kap (egyik ismerős szerint fehér lova pedig maholnap alanyi jogon páholyt a parlamentben) a 21. századi Magyarországon, ott, ahol a hivatkozott jelentés bemutatásával egy időben disznólábakat aggattak Raoul Wallenberg svéd diplomata szobrára, aki magyar zsidók ezreit mentette meg a deportálástól. Nyirő dísztemetést kapna, „székely apostolként” minden bizonnyal előbb-utóbb szobrot is valahol a Székelyföldön. Mert nincs erőnk megálljt parancsolni az egyre inkább elhatalmasodó kötelező magyarkodásnak, mert nincs bátorságunk kimondani: ne kapjon szobrot, emléktáblát, dísztemetést, aki nem érdemel, és nem kevésbé magyar, aki vállalja, hogy a mi háborús bűnösünk sem különb a Deákné vásznánál. Mi kollektíve csak némán szobrozgatunk, vezetve az idegengyűlölet európai listáját. Reméljük, ezúttal hülyeséget beszélnek a német társadalomtudósok. Gál Mária. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. június 12.Megsemmisült Tőkés és Szász csapataFelemás győzelmet aratott az RMDSZ a romániai helyhatósági választásokon: a magyar-magyar versenyt fölényesen megnyerte, a magyar-román megmérettetésben azonban érzékeny vesztességeket szenvedett, elsősorban a magyar megosztottság következtében. Feketén-fehéren bebizonyosodott: az anyaországi beavatkozás ártalmas, a politikai sokszínűség támogatásaként előadott magyar kormányzati filozófia pedig csak álca, amely mögött a behódolni nem akaró RMDSZ tönkretétele az igazi cél. A részleges eredmények alapján különösebb meglepetést nem hoztak a romániai helyhatósági választások. A papírforma igazolódott minden vonatkozásban: országos szinten földrengésszerű győzelmet aratott a Szociáldemokrata-Nemzeti Liberális Párt választási szövetsége, az USL, és középpárttá zsugorodott a volt kormánypárt, a Traian Basescu nevével fémjelzett, Emil Boc volt kormányfő által vezetett PDL. Az Ungureanu-kabinet megbuktatásával hatalomra került, a Victor Ponta-vezette kormány mögött álló új román politikai szövetség győzelme nem volt kérdéses, csupán annak mértéke. Az őszi parlamenti választásokon kétharmados győzelemre készülő Pontáéknak jól sikerült főpróba lett a helyhatósági választás. Olyannyira jól sikerült, hogy túl is nyerték magukat: Bukarest főpolgármesteri tisztségét kétharmaddal, a kerületeket úgyszintén, és minden nagyvárost "bevettek" még Erdélyben is, ahol mindeddig nem sikerült megvetnie a lábát a román baloldalnak. Basescuék utolsó mentsvára Kolozsvár, ahol Emil Boc, a nem végleges eredmények alapján, szoros versenyben ugyan és magyar szavazatok segítségével, de legyőzte USL-s riválisát. A magyar-magyar megmérettetés is papírforma szerint alakult. A Budapest által támogatott belső ellenzék, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP) egyike sem érte el az 1 százalékos küszöböt, egyetlen politikailag fontos pozíciót sem sikerült megszereznie, a székelyföldi településeken kívül a helyi képviselő testületekbe sem sikerült mandátumot szereznie. Mindkét formációt a Fidesz és Orbán Viktor segítségével hozták létre Erdélyben az RMDSZ ellenében. A 2008-as választási kampányban Orbán még személyesen, Tőkés László kíséretében kampányolt Szász Jenő polgári pártjának, ám azóta Szász kegyvesztett lett és a 2010-es Fidesz győzelem után Tőkés László személyére építve hozták létre az immár nem polgári, hanem néppártot. Kövér László kitartott Szász mellett, de a határon túli terület kormányzati "gazdái" - Németh Zsolt államtitkár és Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár - ezúttal Tőkésék mellett kampányoltak. Az EMNP előzetes ígérete ellenére, hogy csak ott indít jelölteket, ahol nem veszélyeztetik a magyar képviseletet, mindenhol, az etnikailag vegyes vidéken is indultak, az MPP viszont a Székelyföldre koncentrált. Itt azonban az RMDSZ jobb eredményt ért el, mint 2008-ban. Sikerült visszaszereznie a négy évvel korábban MPP által elhódított települések túlnyomó többségét, Gyergyószentmiklós kivételével minden székely városban RMDSZ-es polgármester győzött, a helyi testületekben is kisebbségben maradtak vagy be sem jutottak a polgáriak és a néppártiak. A Székelyföldön kívüli, román többségű területeken azonban politikai kulcspozíciókat, esetenként pedig tanácsosi mandátumokat is veszített az RMDSZ a többes magyar indulásnak és az ebből fakadó magyar passzivitásnak köszönhetően. Az országos részvételi arány ugyan magasabb volt mint 2008-ban, a magyar viszont mindenhol átlag alatti. Bebizonyosodott, ami 2008-ban már a székelyföldi településeken is látszott: a magyar-magyar küzdelem nem ösztönzi a részvételt, sőt épp az ellenkező hatást váltja ki. Megfontolhatnák lemondásukat Tőkésék Mind a magyar pártokkal való verseny tekintetében, mind a 2008-as eredményekhez képest az RMDSZ megnyerte a helyhatósági választásokat - értékelt a részleges eredmények ismertetése után Kelemen Hunor RMDSZ elnök. "Az EMNP egyetlen ígéretét sem tartotta be: nem sikerült 600 ezer szavazót mozgósítani, és interetnikus környezetben is indítottak jelöltet. Ilyen eredmények után a magánszférában a vezetők le szoktak mondani" - hangsúlyozta Kelemen. Az RMDSZ elnök kiemelte: bár nincsenek végleges eredmények, az már látszik, hogy az RMDSZ polgármestereinek száma meghaladja a 200-at, míg 2008-ban 184 településvezetője volt, a tanácsosi mandátumok számában is hasonló emelkedés tapasztalható. Ugyanakkor nem lesz magyar polgármestere Szatmárnémetinek, Szászrégennek, és bár a Maros megyei tanácselnöki versenyben egyelőre az RMDSZ jelöltje vezet, a győzelem még nem biztos. Eckstein-Kovács Péter az RMDSZ kolozsvári polgármester-jelöltje arra a kérdésünkre, hogy az interetnikus környezetben miért nem tudták hozni a magyar jelöltek az etnikai arányoknak megfelelő százalékot, illetve miért volt alacsonyabb a választási kedv, a politikus úgy vélekedett, ezeket a tényeket érdemes a jövőre nézve továbbgondolni. A több magyar jelölt indulása egyértelműen elbizonytalanított sokakat mind a részvétel, mind a választás tekintetében. Másrészt pedig mindenki szeretné, hogy szavazata érjen is valamit, hogy a győzteshez tartozzon, s ebből kifolyólag sokan az esélyesebbnek tűnő román jelöltre voksoltak. Ezzel sajnos számolni kell, mondta Eckstein. Frunda György szenátornak, az RMDSZ marosvásárhelyi polgármesterjelöltjének nem sikerült legyőznie a 12 éve hivatalban lévő Dorin Floreát, magyar riválisaival szemben azonban fölényes győzelmet aratott. Lapunknak nyilatkozva elmondta, ahhoz, hogy Marosvásárhelyen győzni lehessen, az etnikai arányokat és a megosztottságot is le kellene győzni. Sajnos tudomásul kell venni, hogy az egykori székely fővárosban ma már a román lakosság van többségben és az etnikai szavazást egyelőre nem tudta meghaladni a társadalom. A magyarok három jelöltet indítottak, az esélyes román jelölt mögött viszont felsorakoztak a román pártok. A magyar-magyar verseny hatására kevesebb magyar ment el szavazni, ennek ellenére az RMDSZ megőrizte tanácsosi helyeinek számát és egyértelműen legyűrte magyar riválisait, amelyeknek nem sikerült mandátumot szerezniük. Az RMDSZ országos szereplése kapcsán is a szenátor azt emelte ki, figyelembe kell venni azt a megkerülhetetlen tényt, hogy az USL nem egy párt, hanem kettő, amely ha nem szövetségben indul, akkor másképpen festenének az arányok is. Megosztottságot támogatni bűn Az MSZP kisebbségpolitikusa, Szabó Vilmos parlamenti képviselő a romániai helyhatósági választásokat értékelve a Népszavának elmondta: "Arra számíthatunk, hogy az őszi parlamenti választásokat is fölényesen nyerheti a szocialista-liberális koalíció, és minden bizonnyal újra Victor Ponta alakít kormányt Bukarestben. Az MSZP számára a román baloldal előretörése, amely illeszkedik az európai tendenciákba, örvendetes. Egyúttal azonban azzal is számolnunk kell, hogy ez a kampány, Kövér László erdélyi útjai és megnyilvánulásai révén komoly feszültséggócot teremtettek a kétoldalú kapcsolatokban. Természetesen minket a magyar közösség helyzete és erdményei érdekelnek. A kampány, sajnálatos módon a megosztottság jegyében zajlott, és ez az eredményekre is rányomta bélyegét. Sok magyar szavazó maradt otthon, fájdalmas Szatmárnémeti vagy Szászrégen, Zsombolya, polgármesteri tisztségeinek vagy a szatmári tanácselnöki poszt elvesztése, és ez rossz előjel a parlamenti választások előtt. Mindez azt igazolja, hogy megosztottságot előidézni, támogatni az anyaországból mindig veszélyes, egyenesen bűn. Le kell vonni a konzekvenciákat azoknak is, akik a széthúzást szították. A politikai sokszínűség támogatásaként előadott fideszes kormányzati filozófia álca, ami mögött az igazi cél az RMDSZ megtörése volt. Nem sikerült, de romlottak a magyar pozíciók a Székelyföldön kívül, és ezt nem támogathatja tovább egyetlen felelős anyaországi kormányzat vagy párt sem." Erőviszonyok a választás után A megyei tanácselnökökre leadott szavazatok USL 50,29% PDL 14,51% RMDSZ 6,83% EMNP 0,72% MPP 0,71% A helyi tanácsosokra leadott szavazatok USL 35,23% PDL 14,38% RMDSZ 47% MPP 0,61% EMNP 0,59 A helyi tanácsosi helyek leosztása országos szinten a részleges eredmények alapján: USL: 5452 tanácsos (az összes tanácsos 36,95%-a) PDL: 2216 tanácsos (az összes tanácsos 15,02%-a) RMDSZ: 818 tanácsos (az összes tanácsos 5,54%-a) MPP: 89 tanácsos (az összes tanácsos 0,60%-a) EMNP: 75 tanácsos (az összes tanácsos 0,50%-a) Gál Mária / Népszava. Népszava 2012. június 14.Orbán dilemmáiKaptam egy levelet Orbán Viktortól. Aztán felhívott telefonon. Már attól tartok, holnap bekopog hozzám – mondta az egyik legismertebb ifjú humorista egy szórakoztató műsorban. Ezzel mindnyájan így vagyunk, mert hát mindnyájunkat megkonzultált a miniszterelnök szép piros-fehér-zöld díszítésű nemzeti konzultációs levéllel még a tavaly, sőt mosolygós, ifjúkori fényképét is elküldte nekünk, csekély egy milliárdért. Jönni nem jött egyelőre, csak az idei újabb konzultációs levél, újabb egymilliárdért. Akárhogy nézem, annyiba került ez a szemfényvesztés, amennyit lecsípett a nemzeti együttműködés kormánya a határon túli támogatási keretből. Az előirányzatok megkurtítása alapján már az a gyanú is felébredt bennem, hogy vagy lesz szerencsénk az idén még egy egymilliárdos Orbán-fotós konzultációs levélhez, vagy valami nagy össznemzeti meglepetés készül. Arra tippeltem például, hogy régi jó szokása szerint ezúttal is elmegy kampányolni Erdélybe az utolsó percben, sérthetetlen diplomata autójával akár a Nyirő-hamvakat is magával viheti, ha már bajtársa és elvtársa, olyan csúnyán elpancserkodta a dolgot. De úgy látszik, nem akart újabb nyilvános lebőgést, mint 2008-ban, így csak hűséges fegyverhordozóit küldte a jól elaknásított erdélyi csatatérre. Ám Orbánt kemény fából faragták, nem adja fel egykönnyen. Betoppan akkor, amikor a legkevésbé várjuk – talán az őszi választási kampányban. Addig majd valahogy csak sikerül eldöntenie, hogy saját (Fidesz) képére és hasonlatosságára teremtett pártocskái közül melyik legyen az igazi: a 0,5 vagy a 0,6 százalékos? Esetleg megkérdezi az erdélyi nemzettársakat is egymilliárdért (maradt még annyi a megkurtított támogatási keretből, ha nem költötték el máris mind a Nyirő-temetésre, fenyőcsemetékre és demokrácia-központokra) nemzetiszínű levélben, hogy mi nőtt jobban a szívükhöz – a polgári vagy a néppárti, a fenyő vagy a csillag? Merthogy a fonnyadt tulipánt unja minden igaz magyar, az már rég eldöntetett Budapesten. Hát, ezúttal őszintén nem irigylem a nemzet miniszterelnökét. Az előtte tornyosuló feladatot szinte nem lehet presztízsveszteség nélkül megoldani. Választási lehetőségei is nagyon korlátozottak, az egyetlen épkézláb alternatíva, az erdélyi magyarság egyetlen, többszöri választáson legitimitást nyert érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ melletti kiállás vagy legalábbis a vele szembeni semlegesség pedig kizárt, mert a be nem hódolást az orbáni gondolkodás és rendszer sem megbocsátani, sem megtűrni nem tudja. Magyarországon, két évvel a kormányváltás után is, a legfőbb rendezőelv még mindig a bosszú és a főnök iránti feltétlen hódolat. A most lezárult romániai helyhatósági választási kampány, az, hogy a fideszes politikusok mindkét kis versenypárt mellett megjelentek támogatólag, azt bizonyítja, hogy az erdélyi ideológiai pluralizmus szükségességének fideszes kormányzati filozófiája nem volt más, mint álca. Az igazi és egyetlen cél az RMDSZ megalázása, pozícióinak rontása volt, ellenkező esetben vagy otthon tartotta volna embereit Orbán, vagy kiadta volna az ukázt, hogy ki a támogatható és támogatandó. Kövér László ugyan a Fidesz egyik alapembere, közismerten kezelhetetlen, önjáró figura, de ebben a pártban rend van és fegyelem, a Főnök akarata ellenére holtbiztos, hogy egyetlen politikusa sem flangálhatna a szomszédos országban, lebarbározva annak kormányát, kampányolva olyan párt mellett, amelyet nem tart arra érdemesnek a Vezér. Ha ősszel újra három magyar szervezet áll rajthoz, az Orbán vereségének nyílt beismerése lesz. Ha mind a népieket, mind a polgáriakat engedi indulni, akkor régen rossz. Naivitás lenne azt hinni, hogy román pártfinanszírozás, társadalmi beágyazottság és helyi gazdasági hátország nélkül ezek a klónocskák Orbán és kormánya támogatása nélkül létezhetnének. Ha mégis újra megméretkezni támad kedvük, azt is utasításra teszik. Az azt jelenti, hogy maga a Vezér is beismeri: győzni már nem tud, de bosszút állni, rombolni még mindig lehet. Akkor Orbán sem toppan be majd váratlanul fát ültetni, nemzeti konzultációs levél sem érkezik. Csupán az ára, mert bizony sokszor rombolni drágább, mint építeni. Gál Mária. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. június 21.CélhámosokBár nem törekszem politikai babérokra, az esetleges kivizsgálást megelőzendő, gyorsan beismerem, hogy plagizáltam. A cím lopott, Markó Béla Egy magyar-magyar egyetértés esélyeiről című 2004-es esszéjében találtam a következő állítást. „Nem tudom, a Kárpát-medencei magyar politika szereplői között vannak-e szélhámosok. Remélem, nincsenek. De “célhámosok” bizonyosan vannak!” Ez jutott eszembe, amikor a napokban azt olvastam, hogy az erdélyi „jobboldali pártok” összefogásának egyetlen akadálya Szász Jenő személye. Állítólag minden erdélyi magyar szervezet/párt, így az MPP és az EMNP szeme előtt is ugyanaz a cél lebeg: a kisebbségi sors hátrányainak enyhítése, a közösség erősítése, jövőjének biztosítása. Látszatra a két párt az RMDSZ-től leginkább az eszközök tekintetében határolódik el, elutasítja azt a típusú szoros együttműködést a román köz- és politikai élet szereplőivel, amelyet az érdekérvényesítés leghatékonyabb fegyverének tart a szövetség. Ám ha egymástól személyi rivalizálás folytán fordulnak el, az a sanda gyanú ébred a külső szemlélőben, hogy az erdélyi magyar szervezeti osztódva szaporodás mögött sem a meghirdetett nemes célok és eszmék, hanem nagyon is prózai, személyes sértődöttségek álltak. Valahogy így képzelem el én a célhámosságot, s az a benyomásom, hogy egyesek ezt mesteri fokon művelik. Jól emlékszem még a kolozsvári Szabadság napilapban 2000 környékén leközölt egykori Reform Tömörüléses titkos jegyzőkönyvre, amelyben a jelenlegi versenypártok prominens figurái, még RMDSZ színekben, arról tárgyaltak, hogy miként és hogyan vehetik át belülről a szövetség vezetését. A Fidesz, az akkori Orbán-kormány ezt várta el tőlük, támogatta is, a kérdés csak az volt, hogy mit kezdjenek Tőkés Lászlóval, akinek személyéhez ragaszkodik Orbán, de „sem püspöknek, sem politikusnak” nem jó. Akkor is hivatalosan az autonómia, a magyar egyetem, meg hasonló közismert célok fogalmazódtak meg a Reform Tömörülés háza táján is, ám a nyilvánosságra hozott dokumentumból feketén-fehéren látszott, mennyire másodlagos mindez. Nem kevésbé tisztán emlékszem arra is, amikor a Láncos templomi nemzeti tanácsos zászlóbontás után egy ideig békés egyetértésben éltek a mindenféle tanácsok, mindaddig, míg ki nem derült, hogy Szász nem kíván Tőkés másodhegedűse lenni. A riválisok célja akkor is azonos volt, olyannyira, hogy ugyanazok a személyek bábáskodtak az MPP létrejötténél, ugyanazok vádolták az alternatíva kiiktatási kísérletével az RMDSZ-t, akik most EMNP színeiben kiáltják ki bűnbaknak a volt polgármestert. Szász Jenő akkor sem volt épp egy szűzleány, de 2008-ban, amikor Tőkés László és Orbán Viktor személyesen tolták kampánya szekerét, amikor a mai néppárti vezetők és a választásokon induló jelöltjeik jó része még MPP színekben szolgálta a szent célt, nos, akkor már nemcsak Szász személyisége, hanem viselt dolgai is végképp közismertek voltak. Valahogy, valamiért mégsem zavart ez senkit a határ egyik oldalán sem. Az egykoron még magát polgárinak, ma már néppártinak nevező csapat évek óta azt hangoztatja, értékelvű politizálást folytat az RMDSZ pragmatikus, hatalomorientált politikájával szemben. Végül is, nézőpont kérdése. Ha az az érték és az a cél, hogy Tündérkertben minden Tőkés László akarata szerint történjek, akkor bizony nagyon következetes ez a csapat, és bizony nagy akadály a kis székelyudvarhelyi, akinek esze ágában sincs leszállni arról a képzeletbeli trónról, amire épp mostani vádlói ültették. Azon tűnődöm, ha akkor, az első Orbán-kormány idején, összejön a tervezett puccs az RMDSZ-ben, vagy ha a 2008-as választási zakó után sikerül Szász elnöki helyére a Tőkés unokaöcsöt ültetni, ahogyan tervezték, akkor is létezne-e ma MPP, illetve EMNP. Aligha. Akkor most Tőkés László még mindig vagy az RMDSZ tiszteletbeli elnöke lenne, vagy ha az öcsi-projekt valósul meg, akkor még ma is minden erdélyi igaz magyar polgári, nem pedig néppárti lenne. Célhámosság ez a javából, nevezzék bár értékelvű politizálásnak, nemzetegyesítésnek, akárminek. Gál Mária. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. június 23.Frigyre lépni a szülőfölddel – Megtörni a székely kevélységgel keveredő magyar erőt...Húshagyókedd éjszakáján vittek el minket is. Dr. Horváth Miklós orvos, későbbi marosvásárhelyi orvosprofesszor volt az államosítási bizottság elnöke. Tudta ő is, akárcsak Nagy Viktor főispán, hogy állapotos vagyok, hiszen nem első látogatásuk volt nálunk – mondta magnószalagra több mint egy évtizeddel ezelőtt Gál Máriának Temesváryné Gerlóczy Marietta, Gerlóczy Gábor tábornok leánya. „A szeszgyárat már előzőleg elvették. De ezeknek az embereknek semmi sem számított... Már elkezdődtek a szülési fájdalmaim, amikor megérkeztek. A későbbi professzor azzal kezdte az ügyködését egy vajúdó asszony mellett, hogy kitépte a fülbevalót a fülemből, majd lelkiismeret-furdalás nélkül felcsomagolt a teherautóra. Nagyon hideg volt azon a hajnalon, magamra akartam venni a kisbundámat, de ő nem engedte. Szabadulásom után, a Miskolczy Dezsőné temetésén felismertem a bundámat dr. Horváth feleségén. Azonnal odamentem és felszólítottam, hogy adja ide, különben szóvá teszem a ravatalozóban. Kijött és ellenvetés nélkül ideadta. Ott rögtön átadtam a temető gondnokának. Az átélt izgalmak és a zötyögő teherautón való utazás következtében leállt a szülés. Gyermekem meghalt, én vérmérgezést kaptam. Öt nap múlva kapartak ki.” Régi barátom, egykori sepsiszentgyörgyi színházi rendező, S.K.A. azért utazott Budapestről Háromszékre, hogy engem rávegyen arra, hogy dokumentum filmet kellene készíteni a legkisebb székelyföldi megyéből 1949-ben kiemelt és kényszerlakhelyre, kényszermunkára hurcolt nagyszámú földbirtokos másfél évtizedes dél-romániai (dobrudzsai) száműzetéséről. A témát, s a még élő személyek egy részét ismerem, érvelt S.K.A., s magyarországi áttelepedése előtt az „átkosban” több ízben is beszélgettünk a Háromszékről elhurcolt vagy sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyen fogott földbirtokosok tragédiájáról. És az elhárító gesztust mintegy megelőzve a téma fontosságának nyomatékául az asztalomra helyezte Gál Mária D.O. (KÉNYSZERLAKHELY) című könyvét, amely valamiképp a kiadás évében (Minerva Könyvek, Kolozsvár, 1996) elkerülte a figyelmemet. Napok múltán, egyik álmatlan éjszakán, nem is gondolva a Kommunizmus Áldozatainak közelgő Emléknapjára, beleolvastam a Kényszerlakhelybe. Előbb az ismerősök visszaemlékezéseibe lapoztam bele. Annak idején egyetlen tanévben Dózsa szülőfalujában, Dálnokban is tanítottam, ezt megelőzően apám elbeszéléséből is hallottam a dálnoki „mintagazdákról”, Beczássy Istvánról, a háromszéki „lencsekirályról”, a Hadnagy-testvérekről, tudtam, hol voltak a földjeik, a Beczássy-tag, az Albis-völgyében a Hadnagy-tag, amely éppen szemben volt a mi albis-völgyi földjeinkkel. Dálnokban megismertem azt a társadalmi- gazdasági környezetet is, amelyet a „kiemelt” földbirtokosok maguk körül és a maguk számára teremtettek, a Beczássy- és a Hadnagy-kúriákat, a „sztálinvásár” korszakában elpusztított dendrológiai parkot, s dálnoki tanárkodásom évében érzékelhettem azt az osztályharcos agresszivitást is, amelyet a magukat Dózsa örököseinek tartó elvtársak gyakoroltak. Az ismerős dálnokiak visszaemlékezésének olvasása után tágítottam a kört, s Garlóczy Marietta sorsának alakulásánál egyrészt azért ragadtam le, mert vallomása életesen élményszerű, no meg azért is, mert a háromszéki földbirtokos-sorsba beágyazódik a Kárpát-medence magyarságára a háborút követő esztendőkben rázúdult szenvedésözön. Marietta Horthy Miklós közvetlen környezetéhez tartozó édesapját 1944. október 16-án a nyilasok tartóztatták le. December elején megszökött a Margit körúti börtönből, két napra rá a szovjetek törtek rá a családra, apját ismeretlen helyre hurcolták, őket internáló táborba szállították, ahol 1946 március 7-ig tartották fogva. Marietta szabadulása után Temesváry János uzoni földbirtokoshoz ment feleségül, és hazaköltöznek Háromszékre. Még azt sem mondhatjuk, hogy szerencsétlenségükre, mert ha Magyarországon maradnak, ott is elkapja őket az osztályharcot meghirdetők és gyakorlók hevülete, s több mint bizonyos, hogy a Hortobágyon, vagy valami ehhez hasonló helyen kötnek ki, Hortobágyon, ahol még ma is élénken vöröslik a Kun Béla utca. Mariettát 1949. szeptember 22-én férjével együtt dobrudzsai kényszermunkára hurcolják. Nem voltak tekintettel magyar állampolgár voltára sem. Sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyükön egy hivatalosan kiutalt fáskamrában laktak, a várostól nyolc kilométerre levő legelő takarításán dolgoztak. Egyedüli nő volt tizenegy férfi társaságában. A férfiak dolgoztak kőbányában, útépítésénél is, az asszonyok, ki hol tudott. „Egyszer, amikor a szekun ablakpucolás után Beczássy Jucit és engem felküldtek a padlásra, hogy ott csináljunk rendet, találtunk ott egy iratcsomót. Feljelentések voltak, amelyek alapján a sepsiszentgyörgyi internáló táborba vittek nagyon sok embert, apósomat is. Ellene a falubeli kocsmáros tette a legsúlyosabb kijelentéseket. (…) A feljelentések nem számítottak. Pusztán a formaságok betartása végett íratták őket. Általában az abszentistákat zárták ide, azokat, akik az oroszok bejövetelekor elmenekültek, de később visszatértek. Apósomék akkor sem hagyták el Uzont, mégis internálták. Ellene azt hozták fel, hogy fia, vagyis a férjem aki akkor Budapesten tartózkodott, a németekkel ment el. Természetesen nem volt igaz, de ez nem számított. Apósom bele is halt 1947-ben a táborban szerzett tüdőbajba.” Akkor sem volt semmi magyarázat, amikor Sepsiszentgyörgyről Dobrudzsába hurcolták őket. Természetesen senki sem tudta, hová viszik. A Duna-Fekete-tengeri csatornára gondoltak, voltak, akik Szibériát emlegették. Marietta szerint elhurcolásukat „...valószínű azért tették, mert meg akarták törni bennünk a székely keménységgel keveredő magyar erőt, azt a jellemességet, amellyel Háromszék ellenállt. A legnagyobb bűnnek azt tartottam, hogy mindezt sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt. (...)” Mikor Marietta édesapja Budapesten megtudta, hogy magyar állampolgárságú lányát Romániában deportálták, megpróbálta felvenni a kapcsolatot a magyar követséggel. „De hát akkor Magyarországon is kommunizmus volt, sehol sem szenteltek figyelmet a kérdésnek. Máskülönben én úgy sem hagytam volna soha el a férjemet.” A Temesváry-család 1960-ban kapta meg a hazatelepedési engedélyt Magyarországra – Marietta nevére állították ki -, férje két napra rá, barátai körében Kolozsvár főterén összeesett és meghalt. Dobrudzsában szerzett szívizomgyulladása volt. A kényszermunka a halálba vitte. A temetés miatt két napot késtek, de közben a hatóságok az engedélyt a családi tragédia ürügyén sem hosszabbították meg, s emiatt engedéllyel a kezében sem tudott Magyarországra visszatelepedni. „Ugyanilyen tragikus hirtelenséggel hunyt el Teleki Mihály is. Ő Magyarországra kérte a kitelepedését, de a Kádár-rezsim nem adta meg, azt válaszolták, hogy Magyarországnak nincs szüksége Telekiekre. Németországi kérésére igennel válaszoltak, nyolc és félév után, 1969-ben. A család, Telekiné Bethlen Mária és két fia már fenn voltak a vonaton. Keresték Mihályt. A vonat indulásakor látták meg az ablakon keresztül, hogy óriási tömeg gyűlt össze a pályaudvar egyik részén. Teleki Mihály ott halt meg, 51 évesen. Ezt a stresszt már nem bírta ki. Máriáék az első állomásról visszamentek, és a temetést követően hagyták el véglegesen Romániát. A marosvásárhelyi vártemplom lelkésze búcsúztatójában azt mondta: „Két embert nem engedett el Erdély földje, visszatartotta őket, Teleki Mihályt és Temesváry Jánost”. A Telekiekre vonatkozó akkori szentencia a mai Magyarországon is érvényben van. A dobrudzsai viszonyokról még annyit, hogy táplálkozásuk leírhatatlanul szörnyű volt, köleskása döglött svábbogárral, korpacibere. Ünnep volt, ha puliszkát ehettek. Patkányokkal, rovarokkal, piócákkal küszködtek. Egyik társukat a patkány, a másikat a disznó harapta meg. A Duna vizét itták, abban mosakodtak, mostak, ebbe hugyoztak az állatok. Néhány napig lavórjuk is volt, de Mikes Éva grófnő nem ismerte ennek a használatát, beleállt és a lavór feneke lekerekedett. Télen szörnyen szenvedtek az orosz puszták felől érkező széltől, a Kriváctól, egyetlen istálló-szerű barakkba zsúfolt nyolcvan ember vödörben tartotta az ivóvizet, egy másikat kübliként használtak. Éjjel nem tudtak a hófúvástól kimenni, tüzelőfa nem volt, kukoricacsutkával, napraforgó kóréval tüzeltek. A dálnoki Bene Zoltán mondta a riporternek: Emlékszem, egy kövér makedón cigányné volt a szakácsnőnk. Hát egyik este látom, hogy mossa a lábát abban az üstben és abban a vízben, amiben és amiből reggel nekünk majd a teát főzi. Egy hétre rá kimosta benne a ruháit. (…) A Duna vizét ittuk, iszapos volt, halízű... Szóval Dálnok, Dózsa szülőfaluja. A '70-es években, amikor átmenetileg Romániában lazult a politikai szorítás – amíg a Kárpátok Géniusza a saját hatalmát konszolidálta – Dózsának két emlékművet is sikerült összehozni. Az egyik, bevallom, a hatalmat froclizó szélhámia magasiskolájában is példaértékű lehetne. Dózsa, a parasztkirály neve jó, politikai húzó név volt, amelyet az osztályharc ürügyén érvényesíteni lehetett. Háromszék kultúrmindeneseként felterjesztettem és jóváhagyattam egy emléktáblát. Bukarestben, a szakminisztériumban természetesen nem kérdezték meg, hogy mire helyezzük el, mert, bizonyára, úgy vélték, hogy Dózsa muskátlis ablakos háza épségben áll. Mivel az emléktáblát a levegőre nem lehet ráhelyezni, állítottunk mögéje egy hatalmas kőoszlopot. Hogy a csordába járó marhák ne dörzsöljék hozza a marjukat, építettünk egy kőoszlopos, ráfvasból kalapált lándzsából, pallosból, kiegyenesített kaszákból megalkotott kerítést. És hogy a ganédombra néző háttért esztétikailag feljavítsuk, göcsörtös gyertyánfából egy bojt erdőt ültettünk. Az emléktáblából így lett emlékmű. Aztán amire a tulajdonképpen Dózsa-szobor – Szobotka András munkája – elkészült, arra már engem is eltanácsoltak a szobrok mellől. Benkő Samu írja a Gál Mária könyvének előszavában, hogy A vidéki földbirtokosság felszámolása és az azt követő kollektivizálás olyan méretű társadalmi szerkezetváltást eredményezett, amelyre az 1514-es Dózsa vezette parasztlázadás leverése óta nem került sor. A humánum azonban a XX. században nagyobb vereséget szenvedett, mint amilyenről hírt hagytak ránk a XVI. századi források. A D.O.-val megbélyegzett földbirtokosok jogilag rosszabbul jártak, mint az 1514-ben felkelt parasztok, mert ez utóbbiakat csak a szabad költözés jogától fosztotta meg a Werbőczy István Hármaskönyvében rögzített törvény, de a román jogszabály magát a mozgást, a szabad helyváltoztatást korlátozta, amikor előírta, hogy az intézkedés hatálya alá esők csak különleges esetekben hagyhatják el – rövid időre is – a kényszerhelyül kijelölt várost.” (A D.O. A román Domicuilu Obligatoriu – kötelező lakhely, kényszerlakhely rövidítése. Ezt a betűkombinációt lila pecséttel ütötték be a személyazonossági igazolványokba.) Csupán Dálnokból, amely egy néhány száz fős falu hat családból húsz embert hurcoltak el, Beczássy Imrét, feleségét, leányát és fiát, Beczássy Istvánt, feleségét, két leányát, Beczássy Arankát, Margitot és Ilonát, Bene Józsefet, feleségét és fiát, Hadnagy Gyulát és a feleségét, Hadnagy Istvánt, feleségét, leányát, fiát. A számkivetettek halottaikat Dobrudzsa földjébe hantolták el – hosszú ideig semmiféle orvosi ellátás és gyógyszer nem volt -, és nemcsak a deportáltak pusztultak, vesztek, ment tönkre egészségük, hanem az itthon elrabolt vagyon is ebek harmincadjára jutott, a szó fizikai értelmében is tönkrement, s a mozdítható dolgokat pedig széthordták. Volt község, ahol a „sztálinvásár” önkiszolgáló vevői és hozzátartozóik évek múltán is a bútorszövetből, bársonyfüggönyből összefércelt szoknyában, köntösben feszítettek, s legendák, valós történetek keringtek arról, hogy a „kiemelt” földbirtokosok arany és ezüst holmija hova tűnt el. A D.O. hatálya alá eső földbirtokosok és családtagjaik, akik élve megúszták, 14 év múltán 1963. augusztus 23-án hagyhatták el kényszerlakhelyüket. Háromszékről mintegy 80 személyt hurcoltak el, ezek közül 1995-ben már a fele sem élt. Országszerte 3500 családot telepítettek ki, s ez mindenek előtt a magyar arisztokráciát és a földbirtokos réteget érintette. 1949-ben, az 1946-os földosztás után meghagyott 50 hektáros birtok felszámolására került sor. Egy évre rá ezt követték a kulákosítások. 1949-ben országszerte mintegy 80 ezer földműves, gazdaember ellen foganatosítottak kényszerintézkedéseket. Háromszék különleges helyzetét illusztrálja, hogy az itteni földbirtokosok zömével különleges kegyetlenséggel jártak el, két provokációs kollektív elleni „lázadást” is mímelve tömegesen deportálták őket Dobrudzsa kietlen és kíméletlen idegenségébe. És a folytatás? Hogy mennyire kísérte végig életemet a D.O.? – ismétli meg a kérdést Apor Márta, Apor László kisebbik leánya. Bizonyára furcsának hangzik, de csak a kényszerlakhely évei alatt éreztem magamat szabadnak. Utána a zaklatás, megkülönböztetés időszaka következett. Az iskolával kezdődött mindez. Nagyon nehezen tudtam elvégezni, állandóan eltanácsoltak a Brassaiból. Minden negyedévben félrehívtak, megkérdezték, hogy miért nem tanulok magánúton? (…) Állami munkahelyet nem kaphattam. 1956-tól Kolozsvár zárt városnak számított, kolozsvári személyazonosságit tehát nem kaphattam, anélkül pedig, még ha származásomtól el is tekintettek volna, szó sem lehetett állami alkalmazásról. Cselédként helyezkedtem el. (…) Háromszéken még él néhány személy, Apor Csaba, Beczássy István, mások, úgy jóval 80 év fölött. Élnek olyan nyugdíjas korban lévők is, akik apró gyermekként kerültek szüleikkel Dobrudzsába, vagy akik éppenséggel ott születtek. És húzzák még az élő emlékezet szálát valamennyi ideig. Mi annyi nép és annyi ember gondját-baját, annyi üldözött, a nácizmus, a kommunizmus rémuralmának áldozatául esett népcsoport, társadalmi réteg szenvedéstörténetét ismerjük, csak a magunké, a mieinké felejtődött és olvadt bele az amnéziás semmibe. Ha Seprődi Kiss Attila dobrudzsai tényfeltáró dokumentum film-elképzelése nem valósulhat meg, akkor majd, illő akasztófahumorral azt tanácsolom neki, hogy válasszon ázsiai vagy afrikai témát, valami jó Che Guevara-kultuszba építhető történetet, s menten a megtekintésre ajánlott művek élére tornássza magát. Még díjat is nyerhet. 2007. március 23. Sylvester Lajos Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma 2012. június 27.Temetni jöttem...„Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni./A rossz, mit ember tesz, túl éli őt;/A jó gyakorta sírba száll vele./Ez legyen Caesar sorsa is./A nemes/Brutus mondá, hogy Caesar nagyra vágyott:/Ha ez való, úgy súlyos bűne volt,/És Caesar érte súlyosan lakolt meg./Most, Brutus engedvén s a többiek,/(S Brutus derék, becsületes férfiú),/Jövök beszélni holt Caesar fölött./Barátom volt ő, hozzám hű s igaz.” Így kezdte gyászbeszédét Antonius Caesar teteme fölött, akkor, amikor még arról sem lehetett meggyőződve, hogy nem ő lesz-e a nemes Brutus következő áldozata... Nem Shakespeare remekművéről akartam én írni, sem temetni, sem dicsérni nem szándékoztam e héten, de a kifinomult cenzúra a határ túloldalán is utolért. Rovatvezetőm udvariasan tudtomra adta, hogy bár tisztában van azzal, hogy forrong most rendesen a Közel-Kelet, s az al-Kaida sem alszik, ezúttal „nem bánná”, ha inkább „magyar” témát választanék, valami olyasmit, amit beleng az elmúlás. A magyar része kicsit sántít ugyan, de az elmúlás az nem hiányzik a „szabadon választott” alapanyagomból sem. Ismételjük át a történetet! Március 15-én készül a tanács Cézárt megkoronázni, Brutus pedig egyre biztosabb abban, hogy Cézárnak meg kell halnia. Nincs benne sem bosszú, sem személyeskedés, ő szereti Cézárt, de úgy érzi, Róma jövője érdekében Cézárnak meg kell halnia. Rohamosan növekszik az összeesküvők száma, Brutus, akiben a fiúi szeretet küzd a Birodalom iránt érzett aggodalommal, arra kéri társait, hogy érdemei elismerése mellett, „kulturáltan” végezzenek Ceasarral. A vég eldöntetett, már csak az kérdés, hogy Antoniusnak is követnie kell Cézárt, vagy őt életben lehet hagyni. Életben hagyták. Ez lett a vesztük? A végkifejlet valószínűleg azok számára is ismert, akik épp lógtak a történelem és/vagy az irodalomóráról. Brutus, a „becsületes és derék férfiú”, akiben a Róma iránti aggodalom munkál, arra figyelmezteti összeesküvő társait, hogy arcuk ne árulkodjon szándékukról (és persze, szavaik sem, teszem én hozzá sok ezer év távlatából), viselkedjenek úgy, mint a színészek. A Capitoliumon aztán mindnyájan rezzenéstelen arccal mártják tőrüket Cézárba, utolsónak Brutus. (Ekkor hangzik el ugyebár a szállóigévé vált „Te is fiam, Brutus?”) Az összeesküvők elégedettek, hiszik, hogy Rómát mentették meg. Nem értik miért nem ünnepli őket a tömeg, Antonius búcsúbeszéde, Cézár végrendeltének felolvasása után miért állnak át Antonius, azaz a halott Cézár oldalára. Végezetül – néhány csata után – Brutus kardjába dől, Antonius által pedig Cézár szelleme győzedelmeskedik. Képzeljük el a történetet modern szereposztásban, saját kis világunkra kivetítve. Látszólag egy erdélyi magyar, egyszer már hamvaiból feltámadt napilap nyomtatott változatát temetjük. Azt az orgánumot, amelybe az utolsó, brutusi tőrt a budapesti nemzeti kormány szúrta. Kulturáltan, nem hentes módra. A célpont nem az Új Magyar Szó volt, a lap csak járulékos áldozat. Azt a tőrt a budapesti akaratnak behódolni képtelen RMDSZ-nek, az Erdélyi Másképpen Gondolkodásnak szánták. Amikor tavaly létrehozták a Határon Túli Magyar Sajtóért Alapítványt, amely már bejegyzése előtt megkapta a Szerencsejáték Zrt 250 millió forintját, azért, hogy a külhoni média megsegítésére fordítsa, még röpke pillanatig hihettünk abban, hogy ha már a Bethlen Gábor Alapítványnál még mutatóban sem jut egyetlen forint sem azoknak a lapoknak, amelyek másképpen képzelik el „Róma jövőjének szolgálatát”, legalább ez az új alapítvány figyel a látszatra. De csak egy újabb tőr jelent meg a nemzeti prérin. Persze, nem lehet Budapestről várni a mannát, s az erdélyi magyar közösségnek előbb utóbb meg kell találnia a megoldást arra az esetre is, hogy ha sem a bukaresti, sem a budapesti költségvetésből nem jön támasz, s ha már többen sem leszünk, akik magyarul olvasunk, miként lehet akkor is továbbéltetni az írott magyar szót. Brutusok mindig lesznek. Cézárok is. Mindig lesz tőr, amely alattomban döf a másságba a szent cél érdekében. De mindig lesznek Antoniusok is, akik képesek megfordítani a közhangulatot, s végül a lincselő saját kardjába dől. Mint tette azt június 10-én a helyhatósági választáson. Hajrá Erdély, hajrá erdélyi magyarok! Gál Mária. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. július 7.Szabó Vilmos: Aki nincs velük, az nincsA határon túli magyarság problematikájának kérdése a rendszerváltás óta a magyar-magyar belharc egyik kiemelt területe. Olyan kérdés, amelyet sem lenyelni, sem kiköpni nem tudott mindmáig a magyar politikai elit. A Fidesz kommunikációja révén azóta uralja a területet, amióta a liberális térfélről átlépve a jobboldalon ráérzett ennek népszerűségnövelő ízére. A második Orbán-kormány viszont hibák sorozatát követi el, aminek köszönhetően kezd kicsúszni lába alól ez a biztosnak hitt talaj. Az orbáni nemzetpolitika elmúlt két évéről Szabó Vilmos volt nemzetpolitikát felügyelő államtitkárt, az MSZP szakpolitikusát kérdeztük. - Az MSZP sokat bírálta az átalakított nemzetpolitikai-támogatási rendszert. Mi az alapvető gondjuk: maga az átalakítás ténye vagy az annak nyomán kialakult rendszer? - Egy mondatban azt mondanám, hogy ugyanaz a problémánk vele, mint az Orbán-kormány bel- és külpolitikájával: ez egy egypárti, hatalomkoncentráló politika, amely nem keresi a megegyezést, a kompromisszumokat, nem is szólva a konszenzusra törekvésről. A nemzetpolitikában a jelenlegi kormányciklus indulásakor kialakult egy konszenzus a kettős állampolgárság, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) megtartása és a MÁÉRT újraindítása kapcsán. Olyan kérdések voltak, amelyekben különböző vérmérséklettel fogalmaztunk az előző időszakról, de abban egyetértettünk, hogy ezeket az intézményeket működtetni kell. Ám a konszenzus tulajdonképpen az állampolgársági törvény megszavazásának pillanatáig tartott. Hatása és a kérdés kezelése kapcsán már nem tudtunk egyetérteni. A 2010-es júniusi szlovákiai választások során megmutatkozott, hogy a miniszterelnök és a nemzetpolitikai vezetés számára nemcsak a magyarországi politikai aréna szereplőinek az álláspontja nem számít, amennyiben az ellentétes a kormányzati felfogással, hanem a határon túliaké sem. - A kezdeti konszenzus minek köszönhető? Volt egy referendum, amelyen gyökeresen más álláspontot képviselt az MSZP a kettős állampolgárság kérdésében. - Részben más álláspontot képviseltünk, részben meg nem. Ennek nyilvánvalóan van kritikai eleme is. Sokfajta tanulságot kellett levonnunk a választások után, hát, ez is köztük volt. De ez nem egy fekete-fehér kérdés, nem hiszem, hogy nekünk most meg kellene tépnünk a ruháinkat. Különben is, 2004. december 5-e után számos olyan kormányzati intézkedés született, amely egészen egyszerűvé tette a honosítást. Egyetlen lépéssel bővült tovább a rendszer - annyival, hogy magyarországi lakhely nélkül is lehetséges az állampolgárság megszerzése. E kérdés kapcsán Kövér László egyik KMKF ülésen elhangzott állítását idézném: az elmúlt 20 év nemzetpolitikája a magyar politikai elit közös felelőssége. Persze, nagyon eltér abban a véleményünk, hogy mi volt a jó és a rossz irány, kinek milyen mértékű a felelőssége, de tény, hogy azt a népszavazást együtt hozta össze a magyar politikai elit. A szereplőknek ebben az ügyben is le kellene ülniük végre egy tényleges értékelésre, és mindenkinek a saját felelősségét vállalnia kellene. Az MSZP, amikor 2010-ben igennel szavazott a saját felelősségéből vállalt és korrigált. Különben a Fidesznek is többször változott az álláspontja e tekintetben az évek során. Volt, amikor tiltotta, volt, amikor nem találta időszerűnek a felvetését, volt, amikor a mai külügyminiszter levelet írt a Velencei Bizottságnak, jelezvén, hogy a státustörvény a kettős állampolgárság kiváltására született. Mint ahogy a 2004 december 5-i népszavazásban is megvan a Fidesz megkerülhetetlen felelőssége. Mi tudomásul vesszük, hogy a kommunikációban, a határon túli közösségekben ezt a szocialista pártra terhelték, de szerintem ma már sokan látják másképpen. Látják, hogy a Fidesz összetartozást hirdető nemzetpolitikája valójában gyengíti a szülőföldön maradást, károsan beavatkozik a kisebbségi közösségek életébe, a politikai-anyagi támogatást arra használja, hogy a kormányzatnak szimpatikus szervezeteket hozzon létre és egymás ellen fordítson közösségeket. - Bizonyára nem tőlem hallja először, hogy az MSZP azért nem támogatja a szavazati jog kiterjesztését, mert tudja, nem ő a kedvenc határon túl. Vagyis belpolitikai szempontok vezérlik, azért, hogy a Fidesz onnan jövő plusz szavazatait megakadályozza. - A magyarországi pártok külhoni támogatottságának aránya - azt gondolom - bármikor módosulhat, nem egy választásra szól a törvény. Mi egyszerűen nem szeretnénk ezt belpolitikai kérdéssé tenni. Igaz a törvény életbe lépett, így mindenki erre kényszerül. Tudomásul kellene venni, hogy ezek a közösségek Magyarországon kívül, kisebbségi helyzetben élnek és a magyarországi belpolitikai életbe való beleszólásuk a választások révén, azokat a célokat, mindenekelőtt a szülőföldön való megmaradást, veszélyeztetheti, amelyek hosszú távon megőrizhetik őket. Meg kell említenem mindezek mellett azt is, hogy az összes közvélemény kutatási felmérés azt mutatja, hogy ebben a magyarországi polgárok többségi álláspontja a mienkkel egyezik szinte a teljes politikai térfélen. - Említette, hogy tudatában vannak annak, hogy e kérdés minden vetületét a Fidesz kommunikáció az MSZP-re terhelte. Ennek egyik eleme az, hogy az MSZP a nemzetpolitikát a szomszédságpolitikának rendelte alá. Ebben a viszonyrendszerben mi minek rendelődik alá? - Ilyen egyértelmű kijelentést nem lehet tenni. Az mindig helyzetfüggő, hogy a szomszédságpolitika rendelődik alá a kisebbségpolitikának vagy fordítva, ahogyan a nemzeti érdekek alapján a reálpolitika megkívánja. Az MSZP ellenzéki és kormányzati időszakában, mindkettőre volt példa. A rendszerváltás után mi azt mondtuk, kell egy kétoldalú keret, amely világosan kimondja: egyetlen ország sem tekintheti belügyének, ami a kisebbségekkel történik. - És ezt kimondják az alapszerződések? - Igen. És ezt nem is a Horn, hanem már az Antal kormány kezdte el az ukrán-magyar alapszerződés megkötésével. Mi akkor, bár kis frakció voltunk, támogattuk ebben a miniszterelnököt, a Horn-kabinet pedig folytatta. Ez vitát is okozott a külhoni szervezetekkel, de ma már nyilvánvaló, hogy ezt a keretet meg kellett teremteni, létre kellett hozni azt az infrastruktúrát, például a kisebbségi vegyesbizottsági rendszert, amely lehetőséget ad a vitás kérdések rendezésére. Például a szlovák kormány a kedvezménytörvényt sem abban a formában nem akceptálta, ahogyan az Orbán-kormány megalkotta, sem úgy, ahogyan a Medgyessy-kabinet módosította azt az európai standardeknek megfelelően. Akkor az alapszerződésre építve külön kétoldalú megállapodást lehetett kötni, amely gyakorlatilag ugyanazokat a tartalmi elemeket foglalta magába, csak nem nevezte kedvezménytörvénynek. - Ezt rúgta fel az Orbán-kormány, amikor a kedvezménytörvény alapján járó oktatási-nevelés támogatások kezelésére kijelölt szervezetet megkerülve a Pedagógus Szövetséget bízta meg a lebonyolítással? - Igen, ezt, és nem csak Szlovákiában, hanem Romániában is. Tudniillik akkor a Medgyessy-kormány úgy vette át a kormányzást, hogy a végrehajtási rendeletek nem voltak kidolgozva. Meg kellett kötni ezeket a kétoldalú megállapodásokat, és ezekben konkrétan nevesítve voltak a kedvezmények lebonyolításával megbízott szervezetek. Ezért most ez is nyitott kérdés a szomszédságpolitikában -van egy egyezmény, amelyet az egyik fél nem tart tiszteletben... De, mint mondtam, vannak helyzetek, amikor a kisebbségpolitika felülírja a szomszédságpolitikát. Ilyen volt az, amikor Délvidéken a magyarokat fizikai bántalmazások érték, vagy amikor az előző Fico kormány meghozta a nyelvtörvényt és más a kisebbségi jogokat korlátozó lépéseket tett. A Fidesz mindig a kisebbségpolitikát tekinti elsőbb- és felsőbbrendűnek, és a gyakorlatban is ennek megfelelően cselekszik - az egyeztetési kötelezettséget maximum tájékoztatásra korlátozza, sokszor arra sem. Csakhogy ezzel nem csupán a kétoldalú kapcsolatoknak árt, hanem az adott kisebbségi közösségnek is azáltal, hogy romlik a kisebbségi-többségi viszony, romlanak az esélyek a hatékony érdekérvényesítésre. -Például? - Mind a státus-, mind az állampolgársági törvény meghozatalakor a tájékoztatást egyeztetésként kommunikálták. Azóta is számtalan ilyen lépés volt, legutóbb a nemzeti összetartozás bizottságának révkomáromi ülése. Elemi kérdés, hogy a partnert tájékoztatom, ha oda kívánok látogatni, jelzem a lebonyolításra szánt programot. És ha probléma van, leülök és megbeszélem.. Ha a partnerbizottság felveti, hogy igényelne egy konzultációt a program keretében, megteszem. Az, hogy ezt eddig a sem a román, sem a szerb kormány nem kifogásolta, az lehet véletlen, de valójában udvariatlan lépésről van szó.. A szomszédságpolitika- nemzetpolitika viszonya is olyan kérdés, amelynek a konszenzusos témák közé kellene tartoznia, amelyben folyamatos egyeztetésre lenne szükség kormány-ellenzék - külhoni magyar szervezetek között. Gyengíti a magyar érdeket, ha a felek bármelyike arra kényszerül, hogy egyet nem értését kell kifejeznie. Ide tartozik szerintem az RMDSZ felvetése, hogy a külhoni magyar szervezetek, állampolgárok jegyezzenek be egy pártot, és ezzel induljanak a választásokon.... - Egy párt bejegyzéséhez elegendő, ha összegyűl a szükséges aláírás, ám működtetéséhez, ahhoz, hogy részt vegyen a választásokon, viszont pénz kell. Ezt honnan tudnák előteremteni, mert mindaddig, míg ez nem adott, felvetés marad. Visszafeleselés, fenyegetés, maximum, és azt a felvetők is tudják. - Eddig nem kívánok elmenni, csak jelezném, meddig lehet eljutni, ha nincs konszenzus, nincs egyeztetés és a kormányzat beáll valamely párt mögé határon túl, sőt részt vesz egy párt alapításában, mint tette azt a Tőkés László égisze alatt létrejött párt esetében. Így nem csoda, ha a határon túliak saját érdekeik képviseletét úgy tartják legjobban képviselhetőnek a magyar parlamentben, hogy saját jelölteket állítanak. Ez a felvetés is azt jelzi, hogy ebben a formában a nemzetpolitika nem egy nemzetmegtartó, egységesítő erő, hanem épp a szembenállást, megosztottságot mélyíti. - A nemzetpolitika egyik legfontosabb és legismertebb vetülete a támogatáspolitika. Az ígért támogatási keretnövelés nem történt meg, viszont megjelent két új elem. Olyan korábban nem volt, hogy bizonyos körhöz tartozó szervezetek támogatását teljesen lenullázzák. Most van. A másik pedig a nyilvánosságtól való félelem. Korábban a Szülőföld Alapnak éves beszámolási kötelezettsége volt a külügyi és határon túli magyarok bizottságában. Most a Bethlen Gábor Alapkezelő 11 milliárdjára kinek van egyáltalán rálátása? - A BGA-nak május végéig törvényes kötelezettsége lett volna beszámolni a bizottság előtt. Most júliusban vagyunk, két hete nyújtották be a beszámolót, amelyet várhatóan szeptemberben tárgyal a Magyar Országgyűlés. Az alap tehát nyilvánvaló törvénysértést követett el. Kezdettől az volt az alapvető bajunk az Alappal, hogy három ember kezébe adták döntés jogát. Felrúgták a korábbi eljárási rendet, amely meghatározta, hogy az alap döntő részét kötelezően pályázati úton kellett elosztani, az elosztásról pedig szakbizottságok döntenek, amelyekben a helyismeretekkel rendelkező határon túliak is képviselve vannak. Ezek a szakbizottságok közösen és nyilvánosan döntöttek a prioritásokról, az adott összeg területi leosztásáról, arról, hogy például oktatásra, kultúrára, médiatámogatásra, stb mekkora keret használható. A javaslattételi szereppel felruházott Kollégium pedig csak a nyílt pályázatok esetében illetékes. Most ez a Szentháromság dönti el évente, mennyit pályáztatnak és mennyit nem, és a kiíráson belül csak utólag derül ki, hogy mely területre mennyit szánnak. Így a támogatáspolitikát nemcsak teljes bizonytalanság és átláthatatlanság uralja, hanem feszültség, bizalmatlanság és egyfajta félelem attól, hogy aki szembemegy a kormányzati szándékokkal, annak lenullázódhat a támogatása. - Jogilag rendben van az, hogy egy 11-13 milliárdos közpénz keretet Zrt működtessen illetve az, hogy tavaly ennyiből 1,2 milliárdot, idén meg 600 milliót írtak ki csupán nyílt pályázatra? - Politikailag nem fogadható el. Jogilag azért vagyok óvatos, mert ez a kormány a jogot úgy alakítja, hogy megfelelő legyen a napi gyakorlata számára. Ha valahol kiderül, hogy ütközik a hatályos szabályozással, pillanatok múlva megjelenik egy egyéni képviselő indítvány, bármilyen más témához hozzátéve, és máris "rendbe teszik". De ez is jól mutatja, hogy nincs rendben. Kiszámíthatóságra, átláthatóságra és az érintettek bevonására volna szükség, mert feszültség amúgy is van, hiszen a pénz mindig kevesebb, mint az igény és a valós szükséglet. - Következik Tusványos, a nagy bejelentések színhelye és alkalma. Vár fordulatot a nemzetpolitikában? - Nem, bár Orbán Viktor tényleg itt szokott bejelenteni akár hosszabb távon is érvényesülő nemzetpolitikai irányelveket. Ahogyan én most meg tudom ítélni a mai helyzetet, nem valószínűsítem, hogy ezúttal az RMDSZ meghatározó politikusaival és érdemi egyeztetés kezdődik. De azt sem hiszem, hogy a magyar ellenzék meghívást kapna. Sőt, azt sem, hogy román kormányzati szereplők lesznek jelen, és abban is kételkedem, hogy a román ellenzék jeles személyiségei megjelennének. Nem hiszek tehát egy ilyen fordulatban. - Nem várható, hogy a romániai helyhatósági választások után a miniszterelnök levonja a szükséges következtetéseket? - Cáfoljon meg az élet, és adja Isten, hogy Orbán Viktor Kelemen Hunorral parolázzon, és azt jelentse be, hogy a novemberi parlamenti választásokon a magyar kormány az erdélyi magyar összefogást támogatja. - Most is azt mondja. - Persze, miközben az egyik legfontosabb politikusa, a házelnök, az egyik szervezet, a másik, a külügyi államtitkár pedig a másik szervezet mellett kampányol, amelyek miközben egymásnak is ellenfelei, közös nevezőjük az, hogy az RMDSZ ellen jöttek létre Fidesz segítséggel. Lepjen meg minket a miniszterelnök és én készségesen elismerem majd a nyilvánosság előtt is hogy túl pesszimistán ítéltem meg a helyzetet. A miniszterelnöknek az egész két éves hatalomkoncentráló általános politikájához való csökönyös ragaszkodása az alapja a kételkedésemnek. Orbán Viktor Brüsszelből hazatérve hétfőn bejelentette, hogy az elmúlt két év politikájáról bebizonyosodott, győzelem volt és ennek a győzelemnek egyik legfontosabb alakja a tündérmeséket népszerűsítő Matolcsy György. Miért pont a nemzetpolitikában vonná le a szükséges következtetéseket? Azt gondolom, hogy az idei Tusványos a "sikeres volt az elmúlt két év" kommunikációnak a nemzetpolitikára kivetített folytatása lesz, a szimbolikus lépések - állampolgárság, szavazati jog, összetartozás napja, stb - zászlóra tűzésével. Az elmúlt 22 év legfontosabb nemzetpolitikai momentumai: - az alapszerződések megkötése - a kedvezménytörvény életbelépése - a magyar állampolgárság lakhely nélküli kiterjesztése - a magyar szavazati jog biztosítása a külhoni magyar állampolgárokra Az elmúlt két év legnagyobb nemzet- és szomszédságpolitikai botrányai: - az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség megvádolása, kivizsgálás elrendelése, az eredmény titkosítása, az UMDSZ nemzetpolitikai jogosítványainak megvonása, támogatása lenullázása - a Bugár Béla vezette szlovákiai Híd-Most kizárása a magyar-magyar együttműködés rendszeréből - új erdélyi magyar párt, Tőkés László néppártja létrehozásának kormányzati támogatása a honosítást elősegítő ún. Demokrácia Központok révén - az RMDSZ "megfenyegetése" Pelczné Gál Ildikó révén a tisztújító kongresszus során - beavatkozás a szlovákiai, ukrajnai és romániai választási kampányba, esetenként a szomszédos ország kifejezett tiltakozása mellett is (Nyirő újratemetés, Kövér László kampánykörútjai ....) - magyarországi intézmények rendezvényei szomszédos országban, az adott ország kormányának tudta vagy engedélye nélkül (Nyirő-újratemetés, révkomáromi parlamenti bizottsági ülés) Gál Mária / Népszava Népszava 2012. július 8.Teljesült Domokos Pál Péterék álmaIdén is hűen követték a hagyományokat az Ezer Székely Leány Napja szervezői, főleg az imára, a népviseletre, a népdalra, a néptáncra, illetve a népi mesterségekre helyezve a hangsúlyt. Szombaton több mint ezer népviseletes leány, asszony vett részt a Csíkszeredában és Csíksomlyón tartott egész napos rendezvényen. A népünnepély ezúttal téravató is volt, az összegyűltek, székely ruhások szombaton délelőtt 9 órától közös tánccal vették használatba a felújított Szabadság teret. Szép gesztus volt ez a szervező városi és a megyei önkormányzatok részéről. Sokkal fennköltebb, mégis közvetlenebb volt a hangulat, mintha politikai beszédekkel, illetve szalagvágással került volna sor a tér birtokbavételére. „Azt gondolom, hogy ennél nem is kell szebb látvány, mint ennyi székely ruhába öltözött leány, hogy a fiataljaink felveszik őseink viseletét. Ez nem is látvány, hanem csoda, amit évről évre a csíkszeredai önkormányzat, a Hargita együttes és az Ezer Székely Leány Napja Alapítvány megszervez nekünk” – mondta a téren Borboly Csaba, a megyei önkormányzat képviselő-testületének elnöke. A Kovászna megyei önkormányzat képviselő-testületének alelnöke, Nagy József is üdvözölte a jelenlévőket, köztük a nagy számban részt vevő háromszékieket, és meghívott mindenkit a hamarosan sorra kerülő Székely Vágtára. A közös tánc után a szekerek, lovasok és gyalogosok a csíksomlyói kegytemplomhoz vonultak, ahol a szentmisét Böjte Csaba atya celebrálta. A ferences szerzetes a gyermekvállalásra buzdította a fiatalokat. Amint megjegyezte, a szentcsaládnak is könnyebb lett volna Egyiptomban maradni, ahol József mesterségét nagyon megbecsülték. Mégis vállalták a nehézségeket, a gyermekáldást, sőt haza is tértek szülőföldjükre, Heródes országába, pedig ott csak üldöztetésben lehetett részük. Manapság nincs üldöztetés, mégis a karriert vadássza mindenki, általában külföldön és nem szülőföldjén, pedig a szónok szerint itthon is lehet boldogulni. Továbbá, ahogy kiemelte, az élet vállalásánál és gondozásánál nincs szebb és magasztosabb dolog ezen a világon. A csíksomlyói Hármashalom-oltárnál beigazolódott: teljesült a több mint nyolcvan éve a rendezvényt útjára indító szervezők, a szociális testvérek, illetve Domokos Pál Péter álma. Most már biztosan kimondható, hogy kigyűlt az ezer székely leány, ugyanis a szervezők ezúttal nyilvántartásba vették azokat, akik jelentkeztek az iktatónál. Cserébe a népviseletet felöltők emlékkártyát vihettek haza, amely igazolta, hogy 2012-ben részt vettek a népünnepélyen. Rengetegen jelentkeztek az iktatónál, habár arról volt szó, hogy csak a délutáni órákban veszik nyilvántartásba a személyeket, még este is akadt munka. Ottjártunkkor, este hét óra tájt már 1200 népviseletes lányt, asszonyt és 481 fiút, férfit számoltak. A települések közül ezúttal Csíkrákosból jöttek – az összlakossághoz viszonyítva – a legtöbben székely ruhában. Pontosan 7,28%-os volt ez az arány, ők vihették haza az esketőszékeket, és lapunk is közülük sorsolta ki az iktatócédulák alapján azt a nőt és férfit, akik egy-egy féléves előfizetést nyertek. Bálint Anitát és András Lászlót a hét folyamán várjuk a szerkesztőségünkbe, hogy iktatókártyájukkal nyereményüket átvegyék. „Hitében erős, erkölcsében tiszta és önazonosságában szilárd ifjúságot akarunk” – ezzel a jeligével indították útjára egykor a népünnepélyt. A megnyitón felszólaló csíkszeredai polgármester, Ráduly Róbert szerint nem elég csak a népviseletet és a népi kultúrát becsben tartani, hanem a népszámláláskor a székelységünket is vállalnunk kell. Az elöljáró szerint, ha nem valljuk magunkat székelyeknek, az autonómia útjába is akadályokat gördítünk. Nemcsak a mennyiségi mutatók emelték a rendezvény színvonalát, évről évre nehezebb a dolga az eredeti népviseletet vizsgáló zsűrinek. Egyre több értékes népviselet kerül elő, idén lövétei, gyergyóalfalvi, csíkkozmási és szentdomokosi női székely ruhákat díjaztak, többen is elérték az eredeti szőttes anyag, a kézi varrás és az autentikus öltözeti kellékekért járó maximális pontszámot. Másfelől, ezúttal egy nagyobb Székelyföldet is sikerült „megmozgatni”, a bukovinai székelyeket Kóka Rozália néprajzkutató, mesemondó, a diószénieket meg Petrás Mária képviselte. Ők voltak az idei tiszteletbeli meghívottak. Kóka Rozália egy kiállításon keresztül tolmácsolta a bukovinai székelyeket ért tragédiát, 1941-ben ugyanis Bácskába telepítették őket. A fotók elindulásuk előtt készültek, a családok a kényszerből elhagyandó szülői ház előtt álltak a masina elé. Később a különböző állomásokon jól fogadták őket az anyaországiak, de vajdasági tartózkodásuk tragédiába fulladt. Az 1944 októberében visszaköltöző szerbek véres merényletekkel, pogrommal menekülésre kényszerítik őket. 1945 márciusában a Völgységben, egy kis, ezerlelkes, németek lakta faluban, Felsőnánán telepítik le őket. Kóka Rozália, aki ízes népi mesékkel is elkápráztatta a csíksomlyói nyeregben a hallgatóságot, honlapunknak elmondta, csíkzsögödi gyökerekkel is rendelkezik. Amúgy a történetek, illetve az általa hordott népviselet is igazolta, hogy a bukovinai székelyekkel közösek kulturális gyökereink. Petrás Mária szintén a valamikor menekült, elcsángált székelyeket, a diószénieket képviselte. Egyfelől közszemlére tárta kerámiáit, amelyet a csángó szenteknek ajánlott, másfelől a gyönyörű népdalokkal adott ízelítőt ebből a kultúrából. „Névtelen szentek között nőttem fel, akik a sereg gyermekükkel körülvéve tudtak énekelve szőni, fonni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni azt a nehéz világot. Böjttel és imádsággal, Mária erejével elmesszítették a testi-lelki bajokat. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni” – vallja az alkotó. Különben több népi mester termékét is láthattuk, mint az előző években, megcsodálhattuk a díszkovács, fafaragó, gyöngyfűző termékeit és a szőtteseket, beleértve a népviseleteket, ugyanakkor két népi hangszer készítője is kirakódott. Ezúttal furulyát, fidulát, gardont és kobzát is lehetett szemlélni, vásárolni. Kitettek magukért a táncosok is, jóformán minden csíki településről érkezett csoport, ugyanakkor a Gyergyói-medence, illetve Udvarhelyszék és Háromszék is képviseltette magát. Eső is esett, de ezt is csak égi áldásként könyvelte el a résztvevők többsége. A műsor másfél órával tolódott ugyan, de a közönség nagy része megvárta a rendezvénysorozatot záró előadást, a Hargita együttes Ördöngösök Füzesen című folklórműsorát. Különben az identitásőrző népünnepélyt jó példaként is felajánlották, a csíkszentkirályi önkormányzat ugyanis az Ezer Székely Leány Napjára időzítette a testvértelepülésekkel tartott találkozóját. „Immár a harmadik testvértelepülés-találkozót szerveztük meg Csíkszentkirályon. Ennek köszönhetően az anyaországból Berekfürdőről, Zalakomárból, Igarból, továbbá Szlovákiából Krasznahorkáról, illetve Kárpátaljáról Iszapéterfalváról fogadtunk vendégeket. A legutóbbiakkal pénteken írtuk alá a testvértelepülési szerződést. Emellett a martonvásári Villő tánccsoportot is vendégül láttuk, ők fel is léptek a népünnepélyen. Korábban mindig a csíksomlyói pünkösdi búcsúra hívtuk testvértelepüléseinket. Most arra gondoltunk, hogy ne csak az egyházi értékeinket ismerjék meg, hanem a kulturális identitásunkat őrző rendezvényeinkből is ízelítőt kapjanak, ezért a küldöttségeket hintókon kivittük a csíksomlyói nyeregbe. Reméljük, hogy ez a népünnepély példaértékű lesz számukra, és a hagyományőrzés őket is arra fogja ösztönözni, hogy otthon indítsanak el hasonló folyamatokat” ‒ mondta honlapunknak Gál Mária csíkszentkirályi kultúrigazgató. Szőcs Lóránt Székelyhon.ro 2013. február 20.Tiltakozó aláírásgyűjtés Szász ellenA Kárpát-medencei Képviselők Fórumának (KMKF) zárt ajtók mögött tartott pénteki üléséről naponta szivárognak ki információk. Az Országházra ez alkalommal kitűzött székely zászló a magyar-román államközi viszonyt feszítette pattanásig. Az erdélyi magyar közhangulatot viszont azt háborította fel leginkább, hogy a tavaly ősszel bejelentett Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője, Szász Jenő a nemzetstratégia céljai között a szórványban élő magyarok irányított kitelepítésének gondolatát is felvetette. A tiltakozó aláírásgyűjtés kezdeményezőjét, Magyari Nándor szociológust, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanárát kérdeztük. - Mi elleni tiltakozásképpen indította ezt az aláírásgyűjtést? Az intézetet, az elképzelést vagy a személyt kifogásolja? - A miért mögött kettős indíték van. Egyfelől úgy gondolom, hogy a szakmai tiltakozás a társadalomtudományos kutatásokért vállalt felelősség része kell hogy legyen. Megértem én sok kolléga hallgatását, hiszen a jelenlegi magyar kormányt valamelyest is ismerve a tiltakozás munkahelyek, kutatói állásokat és erőforrások megvonását vonhatja maga után, és ezért nem kockáztatnak. De meggyőződésem, hogy az a gesztus, amivel a miniszterelnök egy szakmán kívüli, kétes hírnevű, lényegében bukott erdélyi politikust, egyfajta - a társadalomkutatási területet felügyelő - komisszárnak nevezett ki, megalázó a szakmára nézve és nemcsak arra. A miniszterelnök egyszemélyes döntése olyan területet juttatott Szász felügyelete alá, amin egyébként érdemes kutatóintézetek, hiteles és a tudós közösség által elismert kutatók dolgoznak évtizedek óta, nemcsak Magyarországon, de határon túl is. Ráadásul nagyon nehéz anyagi körülmények között. Miközben a felsőoktatásból pénzeket vonnak ki, állásokat szüntetnek meg, egy kalandorra és az általa gründölni próbált áltudományos intézetre, kétes kimenetelű projektjei finanszírozására komoly költségvetési pénzeket fordít a kormányzat. A másik, ennél általánosabb vonatkozás, ami ellen a tiltakozás irányul az a mérhetetlen farizeizmus, vérlázító manipuláció, ami a mai magyar kormány "nemzetpolitikáját illeti", és amiről Szász Jenő - zárt ajtók mögött - szólt az KMKF ülésén. És itt nem csak arra a rossz emlékű és tarthatatlan "ötletre" gondolok, hogy "kontrollált területfeladás", vagy szórványkitelepítés (akár Magyarországra, akár a Székelyföldre), hanem arra is hogy például a könnyített honosítást is a "szülőföldön való megmaradás" eszközeként tüntetik fel. Ha a magyar kormányzat eldöntötte, hogy határonkívüli magyarokkal akarja pótolni a népességhiányt azt tegye nyíltan és átlátható módon, s ne áltasson bennünket a "szülőföldön való boldogulás maszlagjával", igaz hogy lehetőségeink korlátosak, de nem vagyunk hülyegyerekek. - Mit szeretne elérni: Szász leváltását, az intézet felállításának mellőzését, netalán gyakorlat módosítását? -Nem gondolom, hogy tiltakozásunk cselekvésre, az intézmény felállításának meggondolására, vagy Szász Jenő eltávolítására, és főként nem a nemzetpolitika megváltoztatására, fogja ösztönözni a kormányt. Nincsenek illúzióim. Viszont úgy vélem, hogy fontos megmutatnunk, nem manipulálhatnak demagóg szövegekkel, nem vagyunk megvezethetők sem a kormányzat sem bábja által. Eszünknél vagyunk még és pontosan látjuk, hogy ki és milyen módon próbál megvezetni. Legvérmesebb reményem - amennyiben sokan csatlakoznak az állásfoglaláshoz - az, hogy végre elindul határon kívül és határon belül egy nyilvános vita arról, hogy elfogadható-e az a "nemzetpolitika", mely a szórványmagyarság "feladását" , a kisebbségi magyarok tömeges Magyarországra való telepítését, vagy országhatárokon belüli, békés (netán erőszakos) áttelepítését tűzi ki célul. Számomra ez a politikai törekvés elfogadhatatlan és szemmel láthatóan mind a történeti tapasztalatra épülő józan ész, mind a európai szabványok ezzel ellentétes megoldásokat támogatnak. Meggyőződésem, hogy nagyon sokan egyetértenek velem, a felhívás pedig lehetőséget teremthet, hogy egy ilyen meg nem spórolható nyilvános vitába bekapcsolódjanak. A cáfolat cáfolata Vasárnap még cáfolta, hétfőn már elismerte a romániai magyar sajtónak Szász Jenő a Nemzetstratégiai Intézet felkért elnöke, hogy a zárt KMKF ülésen "kontrollált visszavonulás" és az "önkéntes területfoglalás" lehetőségéről beszélt a szórványközösségek megmaradásának alternatívájaként. A politikus azután ismerte el mindezt, miután az ülésről tiltakozásképpen kivonuló RMDSZ-es képviselő, Márton Árpád vállalta a sajtónyilvánosságot az ügyben. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor hétfőn még azt mondta, az RMDSZ rosszindulatúan félreértelmezi Szász szavait, de tegnap Tőkés László sajtótitkára révén közölte: még elméleti lehetőségként sem ért egyet azzal, hogy a szórványmagyar közösségek számára a helyben maradás ösztönzése helyett a kitelepítés jelentené az alternatívát. Pártelnökként jön Budapestre Ponta Március 9-én, az MSZP meghívására Budapestre látogat Victor Ponta. A román kormányfő, aki egyben a Bukarestben kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke, a magyar szocialisták évértékelő rendezvényére érkezik. Ezt maga jelentette be egy televíziós műsorban, amelyben a székelyzászló-ügy kapcsán kérdezték. Ez alkalommal Ponta hangsúlyozta, nem akar a politikai nyilatkozatok csapdájába esni, mert azzal csak "Orbán Viktor miniszterelnöknek és Németh Zsolt külügyi államtitkárnak szerezne örömet". Egy nappal korábban viszont kemény politikai nyilatkozatot tett a román miniszterelnök, amikor azt mondta, hogy szerinte semmilyen probléma nincs Románia és Magyarország között, csak a Fidesznek fűződik belpolitikai választási érdeke a székelyzászló-ügyhöz. "A Fideszt lényegében nem érdekli, mi történik Romániában, az sem, hogy mit tesz vagy nem tesz a romániai magyar közösség, őket az érdekli, hogy szavazatokat nyerjenek a magyarországi választásokon - mondta A budapesti látogatás kapcsán a román politikus úgy fogalmazott: "Március 9-én az MSZP meghívására Budapesten leszek, hogy arról beszéljünk: a magyar, a román, a szlovák és a szerb nép között nincs valódi probléma, annál is inkább, mert mindannyian európai polgárok vagyunk. Csak a szélsőséges és demagóg politika - és nem is a Fidesz a legszélsőségesebb, ott van nekik a Jobbik -, valójában az használja ezeket a hamis provokációkat". Információink szerint Victor Ponta nem miniszterelnökként, hanem pártelnökként érkezik hazánkba, programjában más találkozó nem szerepel. Ponta tavaly májustól Románia miniszterelnöke, a decemberi parlamenti választáson a mögötte álló Szociál-Liberális Unió kétharmados többséget szerzett. Orbán Viktor miniszterelnökkel még nem találkozott. A magyar kormányfő 2010-es hivatalba lépése óta csupán tusnádi magánprogramja keretében tárgyalt Traian Basescu államfővel, de Ponta elődjeivel - Emil Boc és Mihai Razvan Ungureanu néppárti miniszterelnökökkel - sem találkozott. Kabinetje a közös kormányülések gyakorlatát megszüntette, a román fél és az RMDSZ többszöri szorgalmazása ellenére. Visszavág a román parlament Noha több párt is kezdeményezte, hogy a román parlament fogadjon el nyilatkozatot a magyar Országházra kitűzött székely zászló miatt, a törvényhozók elvetették az ötletet. A képviselőház házbizottsága egyhangú, elvi döntést hozott arról, hogy a román parlament elé Románia valamennyi megyéjének zászlaját, így a székely lobogót is kitűzzék. A javaslat Valeriu Zgonea házelnöktől származott, aki így kívánt válaszolni Kövér László magyar házelnöknek. Nem egyszerre tűzik ki a lobogókat (Romániában 41 megye van), hanem naponta más megyéé kerül fel a román nemzeti lobogó mellé. Így két székely zászlót is kitűznek, a Hargita és a Kovászna megyéét. A Magyarországon székelyzászlóként használt lobogó Hargita megye hivatalos zászlója. Gál Mária / Népszava A tiltakozás támogatói ezt a facebook oldalt hozták létre. Tiltakozunk Szász Jenő és intézményének eszméi ellen ÁLLÁSFOGLALÁS A romániai magyar társadalomkutatók és tudósok értetlenséggel és megdöbbenéssel követik az úgynevezett Nemzetstratégiai Kutatóintézet és kinevezett vezetőjének ténykedését, melyről csak nagyon keveset lehet tudni, de ami tudható, az alapvetően sérti a társadalomkutatók deontológiai érzékenységét és végső soron hitelét rontja. Nem tartjuk szerencsésnek egy új kisebbségi kutatóintézet létrehozását, a meglevő magyarországi és határontúli kutatóintézetek mellett, vagy inkább fölött, különösen nem, amikor kinevezett vezetőjének, mint volt marginális politikusnak semmi köze nincs a társadalomkutatáshoz: politikai komisszár, aki viszont szokatlanul nagy pénzek fölött rendelkezik és zavaros, nem körvonalazott és tudományos értékkel nem bíró projekteket kezdeményez. Következésképpen, Szász Jenő, mint a legfelsőbb magyarországi politikai vezető pártfogoltja, valójában – akarva akaratlanul – kijelentéseivel, felelőtlen ötletelésével kinevezőjét minősíti, illetve neki a szóvivője. Tevékenysége a tudományos közösség szempontjai szerint nem értékelhető, ezért vele semmiféle közösséget nem vállalhatunk. A sajtóban legutóbb megjelent két megnyilvánulása – a Duna-tv interjú, melyben arról mond ítéletet, hogy a határontúli társadalmakban miről nincs tudás, és a kitelepítés egyfajta „gyöngyhalász-elv” szerinti megvalósításának felvázolt terve, melyet a KMKF ülésén, zárt ajtók mögött, ismertetett –, a szélesebb közönség, a határontúli magyar közvélemény felháborodását is kiváltotta. Javasoljuk, éppen ezért a még ki sem alakított intézet felállításának elnapolását, vezetője visszahívását és a rá szánt költségvetési összegek átirányítását a tudományos kutatóintézetek tevékenységének támogatására, nemcsak az anyaországban, hanem a határon túliak számára is. Meggyőződésünk, hogy tudományos kutatások révén megalapozott nemzetstratégia csak az elismert és legitim intézetek és kutatók munkája eredményeként alakítható ki, a politikai komisszárok, csak rontják mindnyájunk esélyeit. Magyari Nándor László Kvár, 2013 február 18. Mária Gál, Ferenc Gróf, Balint-Pataki József és még további 9 személy kedveli ezt. Népszava, 2013. szeptember 28.Aki úgy ment el, hogy szívét mindig itthon hagytaBeszélgetés a 75 éves Szász István Tas orvos-íróval – Kezdjük a legrégebbi időkkel, az erdélyi szövérdi gyökerekkel. Kérem, meséljen erről. – Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszas volt. Visszatekintve, a férfiág vérvonala a XV. századig követhető. Izabella és Martinuzzi idejében keveredett egy minden valószínűség szerint vallon zsoldos Somosd környéki harci cselekményekbe, a mi szempontunkból bizonyára nem jó szándékkal, de feltehetően jó pénzért. Isten akaratából azonban, általa fel nem fogott bűnéért, eme – gondolom, nyalka – vitéz egy új székely család alapításával vezekelt. Súlyos sebesültként a község székelyei vették ápolásba, mégpedig egy helyileg jeles család, s főként annak szépséges leánya. A szerelmi történet elkerülhetetlen volt, s a derék „szabadfoglalkozású” zsoldosból a szép leány rabja lett. A házasság meg is köttetett, de amikor lustrába akarták venni, „kucifántos” neve és beszéde gondot okozott. Minthogy ama nyelvezet hasonlított némileg az erdélyi szászok beszédére, hát új nevet kapott, s lett belőle Szász. Egyébként a feljegyzések szerint hasonló sorsra jutott a különféle okokból a székelységbe vándorolt vagy szökött több erdélyi szász férfiú is. Ezért e név a székelységben nem számít ritkaságnak. Hősünk eredeti mesterségét nem hazudtolhatta meg, mert újabb vitézségéért hamarosan nemesi előnévhez jutott, mégpedig a somosdihoz. Somosdi Szász János, az alapító szépunokája veszi nőül a szövérdi Gál Máriát. A Gál család előneve Szövérdi. 1689-ben Apafi Mihály engedélyezi, hogy a közös utódok ezt az előnevet használják a somosdi helyett az ősi – kardra tűzött török fejes – „czímerük” alatt. A szövérdi generációk sorából aztán Szász József ükapám és testvérbátyja, István „rajzanak ki”, minthogy ükapám aranyosgyéresi református esperes, bátyja pedig Marosszék hites táblabírája lesz Tordán. Ez az a momentum, amikor a család szekerének rúdja egy új ág születése felé fordul. Esperes ükapám ugyanakkor a Nagyenyedi Református Kollégium egyik kurátora volt. Egyébként hatalmas ember lehetett, mert a „Nagy pap” néven emlegették, s fia, Ferenc dédapám is nevezetes volt termetéről és rendkívüli erejéről. – Ősei hogy kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába, mivel foglalkoztak? – Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, a már említett nagy erejű dédapám, Szász Ferenc fia volt, aki enyedi diákként állt be Bem seregébe és járta véle a hadak útját, no és megkóstolta a bujdosók kenyerét is. Még a piski-hídi csatáról is voltak emlékei, de apja, a tántoríthatatlan radikális így sem bocsátotta meg a fegyverletételt. Nagyenyedi diáktörténet szerint a honvédek újratemetése alkalmával így prédikált: „Tisztelt csantak! A kik itt lenn nyugusztok, s tova túl a katallikusoknál, s a kik futattatok, ha futni kellett, s kuparagtatok Piskinél a híd alatt…stb.”. Dédapám erősen kötődött a szülőföldhöz, a honvágy hívta haza török és román földről. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban. Történt azonban, hogy Londonba emigrált keresztapjának, Kemény Farkasnak a testvére, Gyula, aki a Nagyenyedi Kollégium mellett apjának kurátortársa volt, pusztakamarási birtokaira megfelelő vezetőt keresett. Ferenc dédapám átvette a kulcsokat, hogy aztán három év alatt felvirágoztassa az elhanyagolt gazdaságot. Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor ívelt felfelé. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A palota helyén ma egy – egyébként igen barátságos – román gazda kaszál. Pusztakamarás, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi élet palettáján. Ezekről az időkről számos történet él a családban. Részben fellelhetőek a Templomra szállt bánatmadár c. Kriterion-kötetben, illetve a Trianon sodrásában című család- és kortörténeti jellegű, két kiadást is megért könyvemben. – Kérem, vázolja a Hitel történetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában, Kolozsváron, a család támogatását élvezve jelent meg. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitel nagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza vagy szüleitől hallotta a későbbiekben? – A Trianon utáni új, a Kárpátokat immáron akadálytalanul átlépő bizantin szellemű környezetben eszmélő magyarság első, ezt már jól megismerő, ebben szocializálódott generációja a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állanak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel-összejövetelek, melyeket anyám rendez, s melyek a szellemi élet akkor jeles eseményeiként maradtak fenn az emlékezetben. 1940 után a magyarországiakkal kibővült társaság számára az Erdélyi Kör leendő helyiségeit apám és Vita Sándor választják és bérelik ki, és anyám rendezi be azokat. A hely utóbb az Erdélyi Pártnak szintén otthont ad. A kemény mag továbbra is a Vulcan (akkor Cserei) utcai Szász villában dolgozik. Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt: 1935 (kis Hitel), 1935–1941 és 1941–1944 (nagy Hitel), összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy együttgondolkodó szellemi kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg. Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz- és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak. – Kik voltak a Hitel szellemszülei, és mi a véleménye, mért szűnt meg? – A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai: Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942–44 közt mint főszerkesztő-helyettes), Kós Károly, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese: elsősorban Márton Áron és Tavaszi Sándor, Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz, Debreceni, Gy. Szabó illusztrátortrió stb. voltak. Az utolsó két hiteles: Jakó Zsigmond és Lőrinczy László nemrégen hunyt el. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet, de a Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről. Meg kell említeni a sajtótörténetben kissé túldimenzionált presztízs- vagy generációs vitát az Erdélyi Fiatalokkal, de ez mondhatni természetes volt, hiszen az ott felnevelkedett fiatalok végzés után szétszéledtek, s legjobbjaik éppen a Hitelhez csatlakoztak. Végül az 1940-ben megszűnő lap vezéregyéniségei: László Dezső és Jancsó Elemér szintén ezt tették, sőt később a „legmakacsabb” Jancsó Bélával is barátsággá oldotta kapcsolataikat a történelem. A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez. A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók. A már említett Vásárhelyi Találkozó megszervezése a Hitel csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig. 1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelvismerete, intézmények létrehozása, az egyház támogatása stb.). De ők készítették el a negyvenek memorandumát, s Teleki Gézával küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó-féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével és ugyanezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen. Mindezeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét. A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel és érdemeinek kisajátításával együtt. – Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait? – Életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, ez utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult. A magyar iskolák ugyanis komolyan vették, míg a románok fogódzóként adományozták e lehetőséget diákjaiknak. Már ebben is tudták használni a vörös lepel alatti ügyeskedéseket nemzeti céljaik elérésére. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. A félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem több kiváló kollégámmal együtt, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját 56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően mint ólomablak-keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, alattuk a szocializmus építésének emlékműveivel, az ottani bányaromokkal és a kolozsvári magyar műemlék templomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem. Emlékezetes maradt Kolozsborsán Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincs szükségünk magyarokra! – Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, volt-e olyan pillanata az életében, amikor megbánta ezt? Sikerült átmentenie darabonként a Hitel kolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani? – Kértem a visszahonosítást. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel ház” kvázi felajánlása után megadták. 1977-et írtunk. Nagy történeteim vannak ezekről az évekről, az akkori román és magyar állami hozzáállásról, és az akkori társadalom a maihoz még nem hasonlítható reakcióiról. A szívem örökké itthon maradt, de az áttelepülést racionálisan gondolkodva nem bántam meg. Itt sokkal több lehetőségem volt azt szolgálni, amit otthon lehetetlenné próbáltak tenni. Ez, tudom, nem általánosítható, de az én sorsom így alakult. Természetesen nehéz küzdelmek, munka, sikerek és csalódások árán. Tíz évig a Bakonyban készültem fel életem harmadik szakaszára. 1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati illetve publicisztikai jellegű sodrába. Áttelepülésem folyamán és utána azonnal elkezdtem a Hitel-emlékek átmentését. Az ezzel járó izgalmak minden alkalommal leírhatatlanok voltak. Aztán következett a restaurálás s végül az elhelyezés gondja. – 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Melyek ezek a lapok? – A Hitel emlékeit több mint 15 év alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező, majd a kutatómunkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as, '40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egy időben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett. És ekkor újabb csodák történtek. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással biztatott a lehetetlenre – hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt. S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én, mint szakmai főszerkesztő, a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lapból meggazdagodtak. Amint nőtt a tekintélyem, folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom. Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem. Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván az ötödik lapnál elvesztettem állásomat és soha többet nem volt ilyen „pénzforráshoz” szerencsém. Nem is kellett. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra és minden bizonnyal ezért. – Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb, mint hét könyve jelent meg. Ezek mind fiókban vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra? – Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még itthon, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. „Navétázás” közben a társaság gondjait orvoslandó vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam. A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában, Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár-korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet – az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem. Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga. Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem, valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet. Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat, s ama 2001–2002-ben megjelenő hét kötet után az idén elérkeztem huszadik önálló kötetemhez. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba. A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeumgalériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve szervezem az országosan ismertté vált Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve. Tavaly, támogatás nélkül, sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel-konferenciát. Az erről szóló kötet és videóanyag sikeres pályázatra vár. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett. Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz kiadónál huszadik kötetem. Ez is a Hitellel foglalkozik. – A Templomra szállt bánatmadár c. pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmány szerepel. Ezt lehetne bővíteni még? – A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Több száz oldalas anyag van a számítógépben írott, képes és táblázatos formában. A megtalált címerek száma száz feletti, a heraldikailag leírtak még ennyit tehetnek ki, de az említett két másik feladatra kellett koncentrálnom, s ennek folytatására csak akkor kerülhet sor, ha már úgy érzem, hogy a közösség számára fontos részt elvégeztem. Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizóhely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés. – Élete folyamán szerzett díjak és elismerések? – Nem panaszkodhatok. Bár, mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd minden ismert kitüntetését megkaptam. De ezek átvételekor minden esetben arról beszéltem a jelenlevőknek, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész díjam (ma már a díjazó bizottság elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK média díját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért, melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkájáért, talán a legkedvesebb. – Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitel arcképcsarnokát. Kik vannak rajta és milyen volt az avató? – Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni. Az anyáméhoz valamennyire hasonlító büfét próbáltunk felállítani, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont. A képen a 220 hitelesből a legfontosabb 54 szerepel, a szerkesztők, az egyháziak, a főbb munkatársak, az illusztrátorok, a későbbi anyaországi csatlakozók, de az ellenfelekből is néhányan, s persze a gyökereket jelentő személyiségek, a ház, sőt még a családunk is. A múzeumot Istennek hála elég sűrűn látogató egyének és csoportok csodájára járnak. A „hitelesekre” vonatkozó anyagokat ma is folyamatosan gyűjtöm, szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még átadni az olvasónak? – 75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának: annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek bevezető, egy évet átfogó tesztkönyve a most – a Kairosz kiadó felkérésére – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő, apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése Nagyváradon, Kolozsváron és Pusztakamaráson. Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot. S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2013. november 28.Zúgolódik a Markó-táborIdestova három éve, mióta az RMDSZ 2011 februári kongresszusán Kelemen Hunor átvette az elnöki stafétát, Markó Béla nyilvánosan nem bírálta a szövetség vezetőségét, annak politikáját. Az előzmények ismeretében ez nem számított meglepetésnek, hiszen az alakulatot 18 éven keresztül irányító politikus tulajdonképpen „kinevelte” utódját, akiben éppen emiatt sokan elődje feltétlen követőjét látták. Markó Béla megnyilvánulásai az elmúlt időszakban azonban arról árulkodnak, hogy mester és tanítványa között egyáltalán nem harmonikus a kapcsolat, a szövetség volt elnöke sok tekintetben nem ért egyet a Kelemen-féle RMDSZ irányvonalával. Sőt. Az Élet és Irodalom múlt heti számában megjelent írásában Markó egyértelmű tanújelét adta annak: nem ért egyet azzal, hogy az EMNP-hez és az MPP-hez hasonlóan az RMDSZ is teljes mellszélességgel támogatta a székelyek október 27-i menetelését. Nagy menetelés című politikai esszéjét a szenátor azzal indítja, hogy ízekre szedi Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács elnökének még az esemény előtt elhangzott „szóvirágát”, miszerint „csak az maradjon otthon, akinek a nevére kiállított hivatalos halotti bizonyítványa van. Más igazoló iratot nem fogadunk el.” Markó szerint csak akkor van értelme, létjogosultsága a hasonló tömegdemonstrációknak Erdélyben, ha ezt nem az értelmes, mindennapi politikai munka helyett, hanem annak megerősítéseként rendezik. „A minapi »nagy menetelés« viszont nem éppen erről szólt. Nem akarom bántani a menetelő »közembereket«, akiknek igazuk van, ismétlem, ha úgy érzik, hogy végre közvetlenül véleményt tudnak mondani egy számukra is fontos kérdésről. De őszintén aggaszt, sőt, mi tagadás, rossz előérzetet kelt bennem az a kizárólagosság, amely a halotti igazolványt emlegető férfiú szavaiból kiviláglik, és amihez, sajnos, asszisztáltak mindazok, akik a társszervezői tisztet vállalták, köztük az RMDSZ is, a romániai magyar közösség érdekvédelmi szervezete, amely a bukaresti parlamentben ellenzéki szerepre kárhoztatva kezd elbizonytalanodni, pedig tulajdonképpen semmi oka nem lenne rá!” – állapítja meg az ÉS-ben Markó, burkolt bírálattal illetve a szövetség parlamenti szerepvállalását is. A volt elnök úgy véli, az RMDSZ-nek már csak azért sem kellene bizonytalankodnia, mert még ellenzékben is volt ereje „egy-két szeget beverni” a Ponta-kormány regionalizálási koncepciójának koporsójába, amiből egyelőre semmi sem lett. „Egyelőre. Mert nem tudni, ez a mindenféle vad jelzővel és vadregényes kiáltvánnyal – afféle: óva intjük Angliát – megspékelt tüntetés nem ad-e rossz irányt a dolgoknak” – aggodalmaskodik Markó Béla. Aki nagyobb ostobaságot elképzelni sem tud annál, mint „visszamenőleg lenullázni”, amit eddig elért az RMDSZ, miközben szerinte arról kellene vitatkozni, hogy sikerült-e tartalommal kitölteni a kiküzdött jogi kereteket, és hogy miképpen mehetünk tovább. Továbbá gondot lát az olyasfajta „kizárólagosságban”, amely szerinte úgy nyilvánul meg, hogy sok politikai vezető sugallatára ma sok erdélyi magyar hajlandó elhinni, hogy van igazi alternatíva az éppen gyengének ítélt parlamenti vagy netán kormányzati eszközökre. „Hogy az elmúlt huszonvalahány esztendő magyar politikája tulajdonképpen nem vezetett sehova, és íme, itt volt mindvégig a kezünkben a lehetőség, hiszen tiltakozó tüntetésekkel kivívható az autonómia. Szó se róla, számos példa hozható fel a világból arra, hogy etnikai kérdésekben az erőszakos fellépés eredményre vezetett. De milyen áron? És milyen eredményre? És milyen politikai kontextusban? Szabad-e egyáltalán ilyesmit latolgatni? Szétnézett-e valaki Erdélyből vagy Magyarországról a Kárpát-medencében, és felmérte-e, mekkora befolyásunk van ma Európában, és mekkora befolyással bírunk itthon? Az a gyanúm, akik kibicként arról beszélnek, hogy „most vagy soha”, nem autonómiát akarnak, hanem politikai ellenőrzést egy még mindig erős magyar közösség fölött” – szerepel Markó elemzésében. A szerző nem szívesen ugyan, de kimondja: az RMDSZ-ben nem mindenki vette észre az általa tapasztalt „váltást”, az eddigi politikai eszközök megkérdőjelezését, ami szerinte nemcsak egy másik pályára állíthatja a szervezetet, hanem ezáltal fölöslegessé is teszi. „Néztem a tévéfelvételeken, miképpen kínlódnak volt miniszterek, államtitkárok, országvezetésre alkalmas politikusok, hogy hitelesen »meneteljenek«, és hogyan nyilatkoznak elérzékenyülten arról, hogy »itt és most«. Nem ment. Nem fog menni. A tüntetés és tiltakozás hasznos civil eszköz lehet, az önkormányzatokban vagy Bukarestben politizáló magyaroknak is szükségük lehet arra, hogy a mögöttük lévő tömeget láthatóvá tegyék” – véli az RMDSZ volt elnöke. Ez hát a baj Markó szerint: a nevével fémjelzett korszak apró lépések politikája után az alakulat radikálisabb eszközökkel is kacérkodik. Nem mondja ugyan ki, de egyértelműen az RMDSZ által a területi autonómia ügyében beharangozott törvénytervezetre utalva megjegyzi: a szórványban élő magyarok most könnyen érezhetik úgy, hogy a parlamentben évek óta elfektetett kisebbségi törvénytervezet, a kulturális autonómia törvénye teljesen elsikkad. „Miközben mindenki tudja, hogy a területi autonómiáig még hosszú az út, ha annak is nem játsszuk el végképp az esélyét” – morfondírozik Markó. Vélhetően erre a vélt érdekellentétre reagált egy héttel ezelőtt Nagyenyeden Kelemen Hunor, amikor azt hangoztatta: nem lehet a tömbben élő magyarság érdekeit a szórványban élők ellen érvényesíteni. Az RMDSZ elnöke közölte, semmiféle ellentét nincsen és nem is lehet a tömb és a szórvány érdeke között, a kettő kiegészíti egymást. Miközben kettejük egyre nyilvánvalóbb nézeteltérése nyíltan még nem kapott hangsúlyt, ez a jelek szerint csak idő kérdése. Annál is inkább, mert az RMDSZ-közeli médiában egyre több kritikát olvasni például a szövetség és a Fidesz eddigi hűvös viszonyának enyhüléséről. Gál Mária, a budapesti Népszava munkatársa a Maszol.ro portálon megjelent publicisztikájában a minap amiatt ostorozta a szövetséget, hogy beállt a „zászlólobogtatók és himnuszéneklők” sorába, zokszó nélkül aláírta a Magyar Állandó Értekezletnek a nemzetpolitika irányvonalát rögzítő zárónyilatkozatát, továbbá a Fidesszel karöltve Brüsszelben nem szavazta meg a Bugár Béla vezette Híd–Most szlovák–magyar párt felvételét az Európai Néppártba (EPP). A szerző szerint „csak idő kérdése, hogy az erdélyi magyarság 80 százalékának ama része, amely nem a zászlólobogtató, menetelős, székely autonómiázó, nem tárgyaló, hanem követelőző politikára szavazott, s most úgy érzi, hogy elárulták, vagy legalábbis feláldozták a nemzeti együttműködés oltárán, megtalálja a maga Bugárját és felépítse a maga Hídját. Mindezek alapján az a következtetés vonható le, hogy az RMDSZ-nek talán nem árt számolnia a szakadás veszélyével. Ez a kockázat ma esetleg még nem nagy, viszont – elsősorban Markó Béla aggályaiból, a szövetség jelenlegi vezetőségét ért bírálatokból kiindulva – nem is elhanyagolandó. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2014. február 3.A politika nem szakrális mesterség –Tizennyolc évig állt a legsikeresebb kárpát-medencei kisebbségi párt élén, volt miniszterelnök-helyettes, és mindmáig parlamenti képviselő, mégsem tartja profi politikusnak magát. Markó Béla azt vallja: téveszme, hogy a politika olyan szakrális mesterség, amibe a pálya széléről nem szabad beleszólni. Az értelmiségnek igenis kötelessége véleményt nyilvánítania, veszélyes a politikai életet ellenőrzés nélkül hagyni. Verseket ír, nem is akárhogyan, szenátori mandátuma lejártával pedig nem kíván többé politikai szerepet vállalni – „…Arra már gondoltam, hogy talán jobb lett volna egészen hátat fordítani a politikának, de egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy a közéletnek hátat kellene fordítanom. Én a mai magyar társadalom egyik nagy nyomorúságának éppen azt tartom, hogy a politikát és a közéletet is a politikusokra hagyják az értelmiségiek, nem próbálnak véleményt nyilvánítani, befolyásolni. Én ebben a munkamegosztásban nem hiszek. Ellenőrzés nélkül hagyni a politikát rendkívül veszélyes dolog. Ebben a térségben gyorsan lezárult egy folyamat, nincsenek is profi politikusaink, mert nem volt idő rá, még szakpolitikusok is nehezen kerülnek egyik másik területen, ennek ellenére máris elfogadtuk azt a hamis és téves munkamegosztást, hogy a politika olyan szakrális mesterség, amibe a pálya széléről beleszólni nem lehet. Hát ez nem igaz… Az RMDSZ politikai iránya egyelőre nem változott. Taktikai kérdés, hogy részt veszünk-e egy nagy menetelésben, vagy, hogy kikkel tárgyalunk, kikkel nem, kikkel próbálunk együttműködni. A kérdés az, hogy azok az alapelvek, amelyeket a 90-es években kialakítottunk az RMDSZ-ben még érvényesek-e?, és én azt gondolom, hogy érvényesek… A mindenkori magyar kormánnyal való minél jobb együttműködés elvét én magam hangoztattam legtöbbször. Igaz, hogy általában olyankor kellett nagyon nyomatékosan elmondanom, amikor engem azért bíráltak, hogy baloldali kormányokkal miért működünk együtt. A jobboldalon állandóan azt szerették volna, hogy ha baloldali kormány van, akkor mi is vonuljunk ellenzékbe négy esztendőre. Mindig újból és újból el kellett mondanom, hogy mi egy egész közösséget képviselünk, amelyben vannak jobb és baloldaliak egyaránt, másrészt az erdélyi magyarságnak az az érdeke, hogy a mindenkori magyar kormánnyal minél jobb kapcsolatban legyen. Tehát az, hogy most az RMDSZ vezetősége minél jobb kapcsolatban akar lenni a magyar kormánnyal, hogy rendszeres párbeszédet kíván folytatni, ez rendben van. Ha ez jobbra igaz, akkor balra is igaznak kell lennie. Az a gond, hogy a határon túli magyar szervezetek az utóbbi időben nem tudják meghatározni, hogy mi történik Magyarországon a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikában. Én mindig azt vallottam, hogy az utolsó szót e téren nekünk kell kimondani ezekben a kérdésekben, mert a mi bőrünkre megy a játék, akár a kétoldalú kapcsolatokat, akár pedig a magyar kormány nemzetpolitikai jellegű intézkedéseit illetően. És az utóbbi időben nem érzékelem, hogy lenne módunk az álláspontunkat érvényesíteni. Nélkülünk születnek a döntések, s ezek vagy jók, vagy rosszak. Van, amikor nem jók, persze. A határon túli szervezetek illetékesek abban, hogy a határon túli magyaroknak mi a jó. Ezt a jogot ki kell követelni…” Gál Mária Népszava, 2014. április 1.Van még kutatnivaló – Megjegyzések egy évforduló apropójánHa csigalassúsággal is, de halad idehaza is a sztálinizmus osztályalapon véghezvitt gaztetteinek szakszerű feltárása. A tömegtájékoztatásnak köszönhetően pedig a köztudatba is kezd beszivárogni a rémtettek egy részének híre. A Moszkvából irányított osztályharc vívmányai közé tartozik egyebek közt a birtokos nemesség és főnemesség – iskola és templomépítők – felszámolása: vagyonuk elkobzása, kényszerlakhelyre, munkatáborokba hurcolásuk, megfigyeltetésük és üldöztetésük a politikai rendőrséggel. A titokban tartott előkészületek után 1949. március 2-án éjszaka két és három óra között beindult az akció, rá egy fél órára már csak 30-40 kilós csomaggal döcögtek országutakon a kisemmizett családok a kijelölt gyűjtőtáborok felé. Marosvásárhelyen az erdélyi magyar történelmi családokat egyesítő Castellum Alapítvány szervezésében március 3-án emlékeztek a szégyenletes esemény 65. évfordulójára. Előrelépésnek számít, hogy a népes hallgatóságnak – az egykori kitelepítetteknek és leszármazottaiknak – történész szakember tartott előadást megtalált dokumentumok alapján. Viták is fakadtak. Mert az eseményeket átélő jelenlévők megjegyezték, hogy bizonyos dokumentumok valótlanságokat tartalmaznak, ugyanis nem igaz, hogy a kitelepített családoknak lakást és állást biztosítottak. Állításukat magam is – mint a szörnyűségek átélője – megerősítem. Lakást is, munkát is (de csak kétkezit érettségi vagy diploma mellett is!) ők maguk kellett keressenek. Leltárt sem készítettek az úgynevezett kisajátítási bizottságok! Nem készült leltár a kastélyok és udvarházak berendezéséről, sem más ingatlanról vagy állatállományról. Mindent széthordtak, elloptak. A marosvásárhelyi megemlékezés egyik tanulsága: rést kell ütni a kommunista hazugságok falán. Az itt következő megjegyzéseknek talán csak a történelmi hitelesség szempontjából lehet jelentősége. A vásárhelyi eseményről szóló egyik tudósítás azt írja, hogy 1948. február 25-én felkészítőt tartottak a pártaktivistáknak az akció előkészítéséről, március 1-jén titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok (…), és jött húshagyó kedd, a kitelepítés napja. Csakhogy az a bizonyos húshagyó kedd 1949-ben volt! Tévedés itt az 1948-as évszám, hisz a kitelepítési rendelet 1949. március 1-jén jelent meg és lépett hatályba. Ha 1948. február 25-e nem tévedés, mennyire lehet komolyan venni azt a román sajtóban megjelent állítást, mely szerint a bukaresti pártvezetés 1948 nyarán Sztálin megbízottjának, Vorosilov marsallnak jelenlétében határozta el, hogy a földbirtokosoktól elveszik az 1945-ben még meghagyott 50 hektárt is? Arról is jó volna olvasni szakmunkákban, igaz-e, hogy Sztálin tervét, mely szerint a földbirtokosokat szibériai munkatáborokba kell deportálni, amerikai közbelépés akadályozta meg? Ez azért is fontos, mert a kitelepítettek közül sokan így tudják, így hallották (köztük jómagam is). A képzelőerő működésbe léphet: a két rémes diktátor közül az egyik 19, a másik egy híján 20. Szibériától függetlenül komolyabb fórumokon mostanában, a kutatások haladtával el-elhangzik a kérdés: Auschwitz után öt évre hogyan történhetett meg ez a nagy disznóság? Székelyudvarhelyen is volt megemlékezés március 2-án. Ott egyebek közt az hangzott el, hogy a fiatalabb nemzedék jóformán semmit sem tud a ’49-es kitelepítésekről, a fordulat előtt még a történelem szakos egyetemi hallgatók sem hallottak róla, a tankönyvekben ma sem olvasható semmi erről az eseményről. Sőt: a nemrég megjelent A székelység története című kézikönyv és tankönyv is hallgat róla. Azt viszont pozitívumként említették az alkalmi szónokok, hogy a kolozsvári Gál Mária, a budapesti Gerlóczy Mariette és Széchenyi Kinga (gróf Széchenyi István dédunokája) könyvei mellett ma már mesteri és doktori tudományos dolgozatok/értekezések témái közt megtalálható a romániai kitelepítés is. A restitúció és kártérítés gyalázatos menetéről is szóltak az emlékezők, bírálták az európai parlamenti képviselőket és a hazai igazságszolgáltatást. A hazugságokról Udvarhelyen is szó esett. A 1949/83-as számú kitelepítési rendeletben is vannak hazugságok, a korabeli kommunista sajtóról nem is beszélve. Például: a kisajátítást végző szervek a legtöbb birtokos gazdaságát siralmas helyzetben találták. Gazdasági gépeiket fedél nélkül, sárban, esőben, hóban kint hagyták az udvaron a rozsda szabad martalékául. Állatállományuk is siralmas állapotban, a földesúri renyheség, lustaság áldozatává lett. Csonttá soványodott lovak, kiálló bordájú szarvasmarhák, lyukas tetejű istállók. (Brassói Népújság, 1949. március 6.) Ilyen a szemenszedett hazugság! Udvarhelyen így összegeztek: soha többé ne születhessen meseszerű ideológiára és hazugságra épülő társadalmi rendszer, soha többé iskolázatlan, buta emberek ne vezethessenek országokat, de még kisebb közösségeket sem. A rendszerváltozás után a szabad sajtónak köszönhetően meggyőződhettünk a népi bölcseletről: aki hazudik, az lop is. Komoróczy György. Krónika (Kolozsvár) 2014. május 23.Csak a Fidesz. És TőkésTulajdonképpen sajnálom Tőkés Lászlót. (Nem kicsit. Nagyon.) Tőkés Lászlóra mindannyian felnéztünk a romániai forradalom idején, büszkék voltunk rá, nemzeti hősünk volt. Mindannyiunké. S bár a történelem arra tanít, hogy a forradalmárok nem igazán tudnak mit kezdeni magukkal békeidőben, a fokozatos építkezés, a szabályok, törvények közötti mozgás nem épp lételemük, mégis rossz érzés végignézni egy legenda kimúlását, egy bálvány darabokra hullását. Mert ami Tőkés Lászlóval, a temesvári forradalom hősével történik, az a vég. Dicstelen, szürke, szomorú vég. A diktatúra és tekintélyelvű rendszer ellen lázadó hős ma, hűséges fegyverhordozóként épp azt szolgálja, ami ellen egykoron lázadt, s teszi mindezt oly szolgalelkűen, hogy már arról is kétségeink támadnak, hogy a mai Tőkés László személyében azonos-e Temesvár hősével. "Egyedül a Fidesz és a KDNP szövetsége képviselheti méltón a nemzetet Brüsszelben, Strasbourgban, az Európai Unióban" mondta egy miskolci kampányrendezvényen a Fidesz lista harmadik helyén induló volt református püspök. Szavait a "mintegy 150-200 ember lelkes tapssal fogadta", derül ki a tudósításokból, de ha nem váltotta volna aprópénzre magát és politikai hitelét, egy arénát meg tudna tölteni, bárhol, ahol magyarok élnek. De nem tud. Azért kellett őt Magyarországra, Fidesz-listára kimenteni, mert Erdélyben talán már 200-an sem tapsolnak neki. Hiába toltak alá pénzt, paripát, fegyvert, nemzeti tanácsot s két pártot is, erre az európai parlamenti választásra már annyi biztos támogatottsága sem maradt, hogy legalább az induláshoz szükséges aláírásgyűjtést megkockáztatható legyen. Így múlik el a világ dicsősége, s válik hirtelen nemzeti listává a Fidesz listája! A volt püspök nyilvánvalóan hálás, hogy ilyen szépen megideologizálták kudarcát, s megmentették a nyilvános leégéstől, de azért nem lehet könnyű neki mindezt megemészteni. Főképp, ha annak is tudatában van, hogy eszközzé vált jótevője kezében és nevetségessé egykori tisztelői szemében. "Ezt a Magyarországot akarom látni mindörökké" - jelentette ki Tőkés. Mi nem. Mindörökké, ámen. Gál Mária. Népszava (Budapest) 2014. szeptember 26.Az autonómia nem szeparatizmus – Interjú Kelemen HunorralAutonómiatervezetet mutatott be az RMDSZ. Sokak szerint rosszkor, a nemzetközi hangulat most nem kedvez ilyen törekvéseknek. Államfőválasztásra készül Románia, az egyik államfőjelölt az RMDSZ elnöke. A Fidesz-RMDSZ viszály a múlté, az erdélyi magyarság liberális társadalomszervezési modellhez való viszonyát nem változtatja meg az Orbán-beszéd. Kelemen Hunort kérdeztük. – Meglepődve olvastam az RMDSZ autonómiatervezetének bemutatása kapcsán született kormánypárti nyilatkozatokat. Bár nem örülnek neki, de „beszéljünk róla", mondták olyanok, akik korábban hevesen ellenezték. Mi történt a román politikában? – Hogy mi történt a román politikában azt nehezen tudnám körbeírni, de el kell fogadni azt, hogy egy uniós tagállamban nyíltan lehet bármiről beszélni, akár az autonómiáról is. – Elfogadta ezt most a román politikai élet, a kormánypárt, a PSD? Victor Ponta miniszterelnök azt mondta, ha az autonómia decentralizációt jelent, lehet róla tárgyalni… – A lett volna a legnagyobb hiba, ha ezt a kérdést nem úgy kezelik, mint a romániai magyarság egyik célját, hanem mint az egyik román pártnak az ügyét. Nem kértük a PSD támogatását, amely párttal együtt kormányzunk és nem kértük a liberálisok és demokraták támogatását sem, amelyekkel egy pártcsalád, az Európai Néppárt tagjai vagyunk. Azt gondolom, a román társadalomban kell lebontani azokat a falakat, amelyek a magyarokkal és az autonómiával kapcsolatban emelkednek. Ha a román társadalomban az elutasítottság nem lesz olyan nagy, mint amilyen most, akkor a román politikusok is könnyebben tudnak egy ilyen ügyet támogatni. Általában a politikus nem támogatja azt, amiről azt látja, hogy választói félnek tőle. Először a társadalmi vitát kell lefolytatni a román társadalommal, civil szervezeteivel és azután kell keresnünk ehhez a pártok között partnereket. Azt hiszem, ez a helyes sorrend. Az eddigi nyilatkozatok azt sugallják: a normális, demokratikus pártok elfogadják azt, hogy erről vitázzunk. Nem azt mondják: erről konszenzusra fogunk jutni, nem azt, hogy támogatják, hanem azt, legyen erről egy nyitott, tisztességes vita. – Mennyire segíti vagy nehezíti az autonómiatörekvéseiket a jelenlegi nemzetközi helyzet, a kelet-ukrajnai válság, skóciai és katalán függetlenségi referendum. – Aki megpróbálja rávetíteni Erdélyre a skót, katalán vagy ukrajnai helyzetet, az nem érti, vagy nem akarja érteni a dolgoknak a lényegét, vagy rosszindulatú. A kilencvenes években ugyebár a jugoszláviai háború dúlt. Mindig van valami, amiért nem alkalmas a pillanat. De minden pillanat alkalmas lehet, ha az ember megrajzolja a kereteket és elmondja, hogy az ő törekvései mit jelentenek és mit nem. Ha mi azt mondjuk, az autonómia nem jelent szeparatizmust, területi különállóságot, hogy nem sérti Románia területi integritását, mint ahogy ezzel kezdjük ennek a törvénynek a felvezetését is, ha olyan nemzetközi dokumentumokra hivatkozunk, amelyek ezeket a kérdéseket leírják, akkor nem lehet ezt másképpen értelmezni, csak ha valaki feszültségkeltésre használja ezt. – Mi lesz a Minority SafePack kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezés sorsa, amelyet elindítottak az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) égisze alatt, de az Európai Bizottság, mint nem hatáskörébe tartozó kérdést, elutasított? – A luxembourgi bíróságtól függ. Ha a bíróság a Bizottságnak ad igazat, akkor ez így, ebben a formában érvényét veszti. Ha viszont nekünk ad igazat, akkor megkezdődhet az európai aláírásgyűjtés. – Van más elképzelésük arra miként érhető el egy általános érvényű európai szabályozása a kisebbségi kérdésnek? Lehet más formában ehhez elegendő európai támogatást szerezni? – Épp az átfogó európai keretszabályozás volt a szándékunk. Nem magyar, hanem összeurópai kisebbségi ügyként kezeltük a Minority Safe Packet, ezért is kerestük a partnereket az Északi-tengertől az Adriáig, és hoztuk létre azt a kisebbségi szolidaritást, amire még nem volt példa az unión belül, hiszen a németországi dánoktól a dániai németekig, a görögországi törökökig, dél-tiroliaktól a frízekig mindenki partner volt ebben a kezdeményezésben. Arra törekszem, s a FUEN elnökének szándéka is ez, hogy ez a kisebbségi szolidaritás ne essen szét, függetlenül a bírósági döntéstől, mert ha a Bizottságot erősíti meg a bíróság ebben a kérdésben, az nem jelenti azt, hogy nem kell újrakezdenünk a folyamatot. De azt is látni kell, hogy ez sem olyan történet, ami egyik napról a másikra megoldódik, mégis hiszek abban, hogy az EU-nak ezt a kérdést előbb-utóbb rendeznie kell. Mert ha hosszú távon békét és stabilitást akar, akkor rendeznie kell és rendezni is fogja. Ha az a 70 millió ember, aki emögött van, nem lesz annyira fontos, mint az uborka mérete és hajlata, akkor az EU-nak is vége lesz. – Romániában választás közeleg. Nyugalmasabb időszak várható ezután a politikában? Az utóbbi évek romániai történéseit meghatározta a politikai társbérlet, az államfő-kormányfő viszálya. A kormánykoalícióra lehet hatása? Hiszen volt már példa erre. – Normális társadalomban ennek a koalíciónak folytatnia kellene a munkát akkor is, ha Victor Ponta elveszíti a választást, akkor is ha megnyeri. Ám egy időszak mindenképpen véget ér, az a 10 éves Basescu-éra, ahol az államelnök az alkotmányos jogosítványaival mindig elment a falig és feszegette a kereteit ennek az alkotmányos rendszernek anélkül, hogy szétpattintotta volna. Azt remélem, olyan időszak következik, amelyben erre a tapasztalatra építve kiegyensúlyozott viszony lesz a végrehajtó hatalmi ágak és törvényhozás között még akkor is, ha kohabitálni kell. – Állandóan felmerül, van-e értelme magyar jelölt indításának? Az RMDSZ mégis mindig vállalja. Tárgytalan választás ez, miért csinálják mégis minden alkalommal végig? – Erről sok vitánk van, de mindig arra a konklúzióra jutunk, nem szabad egy választásból kimaradni, nem szabad hozzászoktatni a választóinkat ahhoz, hogy nincs a szövetségnek saját jelöltje. Nem szabad kihagyni azt e lehetőséget, hogy bemutassuk, van elképzelésünk nemcsak az erdélyi magyarságról, hanem az egész társadalomról és akár jobb is mint a többieké, s vannak olyan politikusaink, akik ezt az országot el tudnák vezetni. Ezeket ilyenkor lehet felmutatni, rá lehet irányítani a figyelmet olyan kérdésekre, amelyekre máskor talán kevésbé. Ettől nem lehet félreállni. – A második fordulóra beáll valaki mögé az RMDSZ? Általában meg szokta nevezni, hogy kit támogat. – Az első forduló előtt nem fogunk a második fordulóról beszélni. A helyes sorrend az, hogy előbb van november 2. és rá két hétre 16. A kettő között van időnk ezt eldönteni. – Igen, csakhogy november 2. előtt is az egyik jelölt, aki biztos, hogy második fordulós lesz, az a koalíciós partner, Victor Ponta. – A koalíciós szerződésben nincs semmilyen az államfőválasztásra vonatkozó kitétel. – Az utóbbi időben úgy tűnt, hogy a romániai magyar belső viták lecsengtek, s az EMNP gyakorlatilag eltűnt miután Tőkés Lászlót kiiktatták azzal, hogy Fidesz-képviselővé vált. Az MPP-vel pedig fegyverszünetet kötöttek. Most megint feléledni látszik ez a harc. – Nekem soha nem tűnt úgy, hogy ez a vita megszűnt volna. Mindenki végezte a dolgát, mi a miénket, a versenypártok a magukét, ezek közül az MPP-vel érvényben van egy stratégiai megállapodásunk a nemzetpolitikai ügyekre vonatkozóan, a másikkal nincs. Az ő munkájuk kimerül a mi bírálatunkban. Korábban is így volt, most is így van. – A román-magyar kormányközi viszony kívülről úgy tűnik, mintha nem is létezne. Az utolsó látványos közös projekt a kolozsvári Mátyás-szobor felújítása volt. 2011-ben avatták fel, több év munka után. Újra kormányon van az RMDSZ, várható valami elmozdulás? – Létezik olyan uniós program, amely összértékében nagyobb. Utakat építettünk, templomokat, iskolákat újítottunk fel, nyilván mindez a Mátyás-szobor szimbolikus erejét nem múlhatta felül. Közös kormányülés nem volt, mint ahogy sok minden más sem az elmúlt években, a tárcaközi kapcsolatokra és az uniós határmenti együttműködésre fókuszálódott az együttműködés. Ez nem helyettesítheti az államfői, kormányfői szintű együttműködést. Remélem, eljön a pillanat, amikor ez a négy éves szünet véget ér. Kampányról kampányra bukdácsoltunk, hol mi, hol Magyarország. Azt remélem, hogy a magyarországi önkormányzati és romániai elnökválasztás után ez a helyzet változni fog. Biztos, hogy lesz ajánlata a román kormánynak és bízom abban, hogy a magyarnak is, ha túl leszünk ezeken a választásokon. – Az előző Orbán-kormány a magyar-magyar együttműködési rendszert is átírta. A külhoni magyar szervezeteket azóta nem vonják be a képviselt közösségét érintő döntésekbe, nem konzultálnak velük a támogatáspolitika alakulása kapcsán sem. Kezdetben nagy volt a felháborodás a külhoni magyar sajtóban is, aztán szép lassan elhalt. Lett valami Önök által is elfogadott megoldás, vagy egyszerűen beletörődtek? – Nem foglalkoztunk ezzel, nem akarjuk, hogy a magyar-magyar kapcsolatrendszer kapcsán az legyen a benyomás, hogy csak a támogatásokról szól. Fontosabb volt, hogy a KMKF mellett a MÁÉRT is elkezdett dolgozni, az RMDSZ viszonylatában az is jelentős, hogy 2012-től újra van közvetlen konzultáció a magyar kormánnyal. Mi az elmúlt négy évben támogatást nem kértünk és nem is kaptunk. Az RMDSZ persze nem is kérhetett, a hozzánk közel állónak tartott civil szervezetekre gondolok. Most viszont újra kell gondolni ezt a támogatáspolitikát, ki kellene találni a rendszer új kereteit, oktatásra-kultúrára kell nagyságrendileg több pénzt fordítani, a gazdasági támogatásnak pedig más formát találni, mert néhány tízmillió forinttal nem lehet gazdasági kapcsolatokat építeni. Az önkormányzati választások után vélhetően lesz újra MÁÉRT, KMKF, akkor meglátjuk, mit tervez a magyar kormány, mert április óta erről még egyáltalán nem volt egyeztetés, nem ismerjük az új kabinet elképzeléseit. – Látszólag véget ért az évtizedes háború. Milyen most a Fidesz-RMDSZ viszony, milyen az Orbán-Kelemen viszony? – Mindketten azon voltunk 2012-től, hogy a helyzetet javítsuk. Olyasmi nem történt, ami végérvényesen befagyasztotta volna az RMDSZ-Fidesz kapcsolatát. Azt hiszem, normalizáltuk ezt a viszonyt. Azon leszünk, hogy ezt a normális kapcsolatot fenntartsuk, nem vagyunk érdekeltek abban, hogy vitázzunk. Az Európai Parlamentben ugyanabban a frakcióban ülünk, a nemzetpolitikai kérdésekben pedig megkerülhetetlen az RMDSZ. Aki megpróbálta megkerülni, az idővel rájött arra, hogy nem érdemes. – Akkor most az RMDSZ is stratégiai partnere lett az Orbán-kormánynak vagy még mindig csak Tőkés László EMNP-je az? – Ez az a kérdés, aminek nem látom értelmét. Az RMDSZ-nek a stratégiai partnere az erdélyi magyarság. Pont. Mi nem írtunk alá stratégiai partnerséget soha senkivel, csak az erdélyi magyarsággal. – Ha már ilyen szépen rendeződött a korábbi viszály, Tusnádon miért csak Tőkés László ül Orbán Viktor mellett, Ön nem? – Elsősorban nem rajtam múlik, hogy ott vagyok-e, az erdélyi szervezők bonyolítják a programot. Orbán Viktorral találkozunk, amikor Tusnádra jön, szűkebb, tágabb keretek között. – Szeretett volna ott ülni a pódiumon, amikor az elhíresült beszéd elhangzott? – Én a saját helyemen ülök, függetlenül attól, hogy kinek a társaságában. – Ez a beszéd azóta is téma az európai sajtóban is. Külön érdekessége, hogy épp ott mondta el Orbán Viktor, ahol önök autonómiát akarnak, ahol nemzetállamot szeretnének lebontani, ahol épp az ellenkezőjét próbálják megvalósítani, mint amit Magyarországra vonatkozóan meghirdetett. Hogyan látja ezt? – Romániában a mi álláspontunk 25 év alatt nem változott és nem is fog változni, függetlenül Orbán Viktor tusnádfürdői beszédétől. Én továbbra is azt gondolom, hogy a nemzetállam az erdélyi magyarság számára nem megoldás, kizárólagosságot jelent, Romániában legalábbis mindig ezt jelentette. Aki nemzetállamról beszél Romániában az arra törekszik, hogy ne legyenek kisebbségek, mi pedig azon vagyunk, hogy a román társadalmat meggyőzzük, ez nem egy monolit nemzetállam. – És a liberalizmushoz való viszonyuk? – Kérdés, hogy a liberalizmuson mit értünk – ideológiát vagy társadalomszervezési modellt? De azt gondolom, hogy a liberális demokráciának, mint társadalomszervezési modellnek nincs alternatívája, és minden, amit annak alternatívájaként mutatnak fel, az valami olyasmi, amit én nem kívánok a magunk számára. Gál Mária nepszava.hu, Erdély.ma 2016. január 9.Újabb sajtótámadások az erdélyi polgári oldal ellenSemjén Zsolt, a második Orbán-kormány általános miniszterelnök-helyettese és nemzetpolitikáért felelős tárca nélküli minisztere év- és helyzetértékelő rádióinterjújában ismét letette a garast az egyik romániai parlamenti párt mellett, mire a vérszemet kapó balliberális média rögtön nekiesett az erdélyi magyar nemzeti-polgári oldalnak. A miniszterelnök-helyettes úgy fogalmazott, mindig a kiegyezés híve volt az RMDSZ-szel, s nemzetpolitikai célja „összeboronálni” az adott nemzetrészben élő magyar politikai szervezeteket. Szavai szerint ha az RMDSZ esetleg kiesne a bukaresti parlamentből, akkor fennállna annak a veszélye, hogy román pártokba integrálódik a magyar értelmiség, ezért, mivel az erdélyi magyarok a korábbi választásokon úgymond eldöntötték, hogy az RMDSZ a legerősebb, parlamentbe kerülni képes magyar szervezet, az együttműködés „nemzeti parancs”. Eltekintve Semjén sommás, bár részleteiben téves erdélyi helyzetértékelésétől – hiszen az erdélyi magyaroknak csupán az utóbbi időkben körvonalazódott valamiféle választási lehetőségük, s a két évtizeden át román hatalmi segédlettel rajtuk uralkodó RMDSZ-re mára az erdélyiek alig egyharmada szavaz –, egészen furcsán hatott az a „segítség”, amit balról kapott a médiában az „erős” RMDSZ. A kimondottan balliberális kötődésű, gyökerű, „magyarnarancsos”, szabaddemokrata és szocialista vétetésű Átlátszó.hu bulvárportál erdélyi „kommandója”, az Átlátszó Erdély alig egy héttel a semjéni „útmutatást” követően „leleplező erejű összeállításban” rontott rá az RMDSZ ellenzékére. Az „5 év alatt több, mint 4 millió euróba kerültek Erdélyben a Demokrácia Központok” – amúgy a magyar helyesírásra fittyet hányó – című dolgozat egy számmisztikán alapuló, az olvasót hiteles és feltételezett adatok egyvelegével, megalapozatlan következtetésekkel és sugallatokkal manipuláló vádirat, amelynek egyetlen célja: demonstrálni, hogy az Orbán-kormány a magyar adófizetők pénzét rosszul költötte el, mert nemcsak az RMDSZ-nek juttatott a határon túli magyaroknak szánt támogatásokból, hanem más, a bukaresti hatalom által nem kontrollált civil szervezeteknek is. Az erdely.atlatszo.hu internetes címen található, az „Átlátszó erdélyi különítménye” által gyártott fércmű mindvégig az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak a kedvezményezett honosítási és társadalomszervezési munkáját igyekszik lejáratni, az RMDSZ malmára hajtva a vizet. Miközben arról egy szó sem esik, hogy utóbbi szervezet fennállásának 25 éve alatt nagyságrendekkel több pénzt kapott a román és a magyar költségvetésből, mint az a 4,4 millió euró, amit a honosítással foglalkozó demokráciaközpontok kaptak az elmúlt öt évben. Az RMDSZ csak a román kormánytól kap évente (!) 4 millió eurót, aminek a 70-80%-át önmagára és klientúrájának fenntartására költi, azt pedig megsaccolni sem lehet, hogy a magyar költségvetésből mennyi pénz jut különböző csatornákon a tulipános holdudvarnak. Aki ezt firtatja, falakba ütközik. Ugyanez az RMDSZ-es bértollnoki kör évek óta sulykolja, noha bizonyítani sohasem tudta, hogy százmilliós nagyságrendű „szponzorizációkat” (helyesen: szponzorációkat) nyújtottak magyar állami vállalatok az Erdélyi Magyar Néppárt politikusai által bejegyzett civil szervezeteknek. Nemrég a Tusványosként ismert nyári szabadegyetemet és diáktábort vették össztűz alá. Miközben az Átlátszó.hu szisztematikusan a magyarországi kormányoldalt támadja, aközben az erdélyi különítmény sem rejti véka alá, hogy „a Tőkés Lászlóhoz köthető politikai és civil szervezetek” lejáratásán dolgozik. A látszat kedvéért néha egy-egy korrupt RMDSZ-es politikus neve is felbukkan a portálon, de egyikőjük sem olyan szövegkörnyezetben, mint amilyenek a feljelentésekkel egyenértékű Tusványos-ellenes kirohanások. Ahogy megjelenik valamilyen „átlátszó” támadás az erdélyi magyar polgári-nemzeti oldal ellen, a magyarországi balliberális média azonnal felerősíti és propagálja az ottani nyilvánosságban. A demokráciaközpontok elleni január 7-i cikket másnap a vérmesen nemzetellenes Népszava már ezzel a címmel visszhangozta: „Sokba került Tőkés a magyar költségvetésnek”. A szemenszedett hazugságokat és féligazságokat rafináltan elegyítő, sarkosan elfogult megállapításokat és szentenciákat tartalmazó írást ugyanaz a Gál Mária jegyzi, aki szocialista kormányhivatalnokból lett Gyurcsány-Bajnaiék bukása után budapesti „Erdély-szakértő” és az RMDSZ szócsövének, a Maszolnak is szerzője. A dehonesztáló és uszító kifejezésekkel megspékelt irományban odáig merészkedik az újdondász, hogy kijelenti: „Orbán Viktor mára ejtette korábbi protezsáltjait, és beállt a korábbi ellenfél, az RMDSZ mögé.” S ezzel máris valóvá vált a balliberális álom… De homok csúszhatott az álomgépbe, mert noha a Népszava egy az egyben átveszi az Átlátszó Erdély zavaros adatsorait, azt mégis kénytelen a szerző elismerni (vagy ezt már a felelős szerkesztő íratta le vele?), hogy „mivel arra vonatkozó adatok még nincsenek, hogy az EMNT a 2016-os költségvetésből is hasonló nagyságrendű támogatásra számíthat, egyelőre csak feltételezés, hogy az Orbán-kormány megvonta mind a politikai, mind az anyagi támogatását a Tőkés-birodalomtól”. Tehát egyetlen cikken belül sem tudta eldönteni a Népszava, hogy Orbán megvonta vagy nem vonta meg… De Gál Mária újságírói képességeiről írásának zárómondatai is híven árulkodnak: „Egyelőre úgy tűnik, Tőkés pártja nem kapott zöld utat Budapestről az önálló, az RMDSZ-el (helyesen: RMDSZ-szel – R. B. M.) szembeni indulásra. Ez azonban még nem jelenti automatikusan a pénzcsapok elzárást is.” Ábrándozás és állítás, óhajtás és tagadás, malícia és szorongás – „földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó csalfa, vak remény”, mondhatnánk Csokonaival. R. B. M. itthon.ma//szerintunk 2016. március 31.Miért?Klasszikus író mondta, nem szívesen ír ismertetőt – még felkérésre sem – tudományos vagy ismeretterjesztő munkáról, mert nem szeretné, ha az olvasó azt gondolná, hogy a recenzens jártasabb a témában, mint a szerző(k). Előrebocsátottam ezt a felmentésemre szánt mondatot mindamellett, hogy nem ismertetőt, hanem csak egy szerény megjegyzést tennék a Székelység története című tankönyvvel és kézikönyvvel kapcsolatban. A második, javított kiadásra gondolok (2015). Ezerkilencszáznyolcvankilenc után történészek, írók, újságírók – idehaza és Magyarországon – igyekeztek fényt deríteni a szovjet típusú diktatúrák gaztetteire is. Könyvek, tanulmányok, újságcikkek számoltak be – egyebek mellett – az egykori történelmi családok leszármazottainak 1949-es kitelepítéséről, vagyonuk teljes elkobzásáról, kényszerlakhelyes és munkatáboros megpróbáltatásairól, megannyi hátrányos megkülönböztetéseiről. Néhány ilyen cím: Beczásy István: Bekerített élet (Nagyvárad, 1995); Gál Mária: D.O. – Kényszerlakhely (Kolozsvár, 1996); Széchenyi Kinga: Megbélyegzettek (Pomáz, 2008); Oláh-Gál Elvira: Beszélgetés altorjai báró Apor Csabával (Csíkszereda, 2009); Jaap Scholten: Báró elvtárs (Budapest, 2014); Csinta Samu: Erdély újranemesítői (Budapest, 2015); Gaal György: A Báró elvtárs margójára (Csíkszereda, 2016). Az egykori székelyföldi történelmi családokban szép számmal voltak – a fentebb említett tankönyv szerint is – az utókor tiszteletére, elismerésére érdemes személyek. Ők az iskola- és templomépítők, az idegen elnyomás elleni harcok vezetői, a tudományos és művelődési élet alakításának részesei. Olyan történelmi figurák, akik népközelben éltek, és akik számára a közösség, a nemzet ügye volt az első. Szóval az ő székelyföldi leszármazottaikkal (is) csúfosan elbánt a sztálinista diktatúra 1949-ben a már említett módon. De erről egy árva szó sem esik a tankönyvben/kézikönyvben az államosításról szóló fejezetben sem (A székelység a létező szocializmus időszakában, 168. oldal). Vajon miért? – kérdezzük értetlenül, ugyanis napjainkban a magyar történészek zöme – szerte a Kárpát-medencében – a sztálinizmus gaztetteinek részletes feltárását, bemutatását is feladatának tekinti. Szükség van erre főként a fiatal(abb) korosztály tájékoztatása végett, hisz nekik is tudniuk kell(ene) felnőtt korukra, hogy a 20. századi Európának a hitlerizmuson kívül volt még egy – szintén pusztító – rákfenéje: a sztálinizmus, azaz: a sztálini gyökerű kommunista diktatúra. Kár volna ettől az információtól elzárni a tanulóifjúságot! Komoróczy György. hargitanepe.eu 2016. szeptember 24.Nem könnyű lemondani a napi politizálásrólA közelgő romániai parlamenti választások kapcsán nagyon sok kérdőjel fogalmazódik meg az RMDSZ jövőjét illetően. Egyelőre csak annyi biztos, hogy a Bukaresti parlamentből olyan személyiség fog hiányozni, aki a rendszerváltás óta meghatározta a romániai, és nagymértékben befolyásolta a Kárpát-medencei kisebbségi politizálást. Markó Bélát Budapesti könyvbemutatója előtt kérdeztük visszavonulásáról, és arról, hogyan látja mindazt, ami ma körülöttünk zajlik. - Második könyvbemutatója lesz Budapesten az idén. Hosszú ideig nem igazán jelentek meg kötetei. Mi változott? - Újabban próbálom megváltoztatni az életemben a politika és irodalom arányát. Nem mostani elhatározás ez, valamikor a kétezres évek elején döntöttem úgy, hogy túlságosan hosszú ideig nem éltem az eredeti hivatásomnak. Azóta fokozatosan, lépésről lépésre próbálok változtatni ezen. Bevallom, van bennem egy sietség is, hogy azt, amit elmulasztottam, pótoljam, hogy azt, amit nem írtam meg akkor, amikor egyébbel, politikával foglalkoztam, írjam meg most. De azt hiszem, ez nem lehetséges. Azt kell megírnunk, ami most foglalkoztat. Persze, hogy még mindig a vers áll hozzám a legközelebb, de egyre inkább leköt az esszé, és nagyon érdekes, hogy megszerettem a publicisztikát, amit sem 1989 előtt, de azután sem nagyon műveltem. Valószínűleg azért írok most rendszeresen publicisztikát, mert legalább a magam számára próbálom kötelezőnek tartani azt, amit egyébként minden értelmiséginek nagyon ajánlanék, hogy bele kell szólni a körülöttünk zajló folyamatokba. -2017-től értelmiségiként fog beleszólni a társadalmi folyamatokba? Nem indul újra a decemberi romániai parlamenti választásokon. Bírni fogja a pálya szélén, amelyen 26 évig aktív játékos volt? - Azt gondolom, nem mi döntjük el, hogy értelmiségiek vagyunk-e. Mi legfeljebb törekedhetünk erre. Meg kell mondanom, nem könnyű lemondani a napi politizálásról. Most megjátszhatnám magam, állíthatnám, hogy miután meghoztam egy döntést ezelőtt öt évvel, amikor nem vállaltam újabb RMDSZ elnöki mandátumot és jeleztem, hogy néhány év múlva a parlamentből is vissza fogok vonulni, attól kezdődően ez mindenféle kétely nélkül érvényesült az életemben. - De akkor még nagyon távlati volt az egész? - Persze. A dilemmáimat nem nagyon láthatta kívülről senki. Nyugodtan modhatnám, hogy nem gond, el kell határozni, és minden rendben van. De nem így van. Nagyon nehéz nyilván lemondani arról, hogy nap, mint nap beleszólhat az ember a döntésekbe, az a benyomása, hogy fontos kérdéseket válaszolhat meg, az egész társadalmat, vagy legalábbis az erdélyi magyar közösséget befolyásolhatja. Azért fogalmazok feltételes módban, mert azt is másnak kellene később megítélnie, hogy én magam mennyire befolyásoltam azt, ami körülöttünk volt. Nekem az volt a benyomásom, hogy hatással voltam – nem egyedül, hanem másokkal együtt – a saját közösségem sorsára. Ez nem ugyanaz, mint amikor íróként, értelmiségiként valamilyen formában véleményt mond az ember. Annak is lehet közvetve hatása, de ez mégiscsak más. Úgyhogy egyáltalán nem volt könnyű, de azért utólag is állítom, hogy helyesen döntöttem. Én több mint egy negyedszázadon át politizáltam. Azt gondolom, hogy amit 1989-ben, ugyancsak másokkal együtt vállaltunk, abból azt, amit a politikai körülmények lehetővé tettek, teljesítettük. Ezzel azt is mondom, hogy nem mindent. De azért alapvetően más jogi kereteket teremtettünk Romániában az erdélyi magyarság számára, mint amitől indultunk 1990-ben. És szerintem az utánunk következő nemzedékeknek egyrészt az a feladatuk, s egyben nagy felelősségük, hogy ezeket a törvényeket és a létrehozott intézményeket stabilizálják, megvédjék. De ezen kívül, mivel számos kérdést nyilván nem tudtunk megoldani, nekik tovább kell haladniuk az intézményépítés, illetve az új jogok megszerzése, az önkormányzatiság megerősítése és bővítése útján. Van teendőjük elegendő. - De van még esélyük az utódoknak továbbvinni ezt a munkát? - Csak azt mondhatom el, hogy én mit gondolok. Meglehetősen gazdag és talán fontos tapasztalattal lépek ki a politikából, holott erre senki és semmi nem kényszerített. És energiám is lett volna folytatni. Ugyanakkor azt hiszem, miután nem magányos harcos voltam, hanem van egy szervezet, erős, tehetséges politikusgárdával, az RMDSZ sorsa ma már nem múlhat személyeken. Nem szabad személyeken múlnia. Nem hiszek abban sem, hogy a politikában nem számítanak a személyiségek, hogy egy-két ember nem tudja a dolgokat egészen más irányba terelni. De ismétlem, ma már nem szabad ezen múlnia annak, hogy mi lesz az RMDSZ-el és mi lesz az erdélyi magyar közösséggel. Ugyanakkor nem tagadom, hogy a prognózisomban az is ott volt, hogy akkor már éreztük mindannyian, hogy egyfajta állóháború alakul. Akár az ideológiák között, akár az etnikumközi kapcsolatokban, olyan korszak következik, amikor nehéz lesz továbblépni, nehéz lesz valamerre kitörni, és minden bizonnyal azt kell megvédeni, amit addig elértünk. Ugyanúgy az is jól látható volt akkor is, és most már nap, mint nap érzékelhető, hogy a politika nem az, ami volt a 90-es években. Azért akkor jól vagy rosszul, illúziókkal vagy azok nélkül, de mégiscsak programokat dolgoztunk ki és azokat próbáltuk érvényesíteni. Én ezt most nem látom sehol. A társadalom egésze szempontjából sem látom, sem Romániában, sem Magyarországon. Az égvilágon semmiféle vita, véleményütköztetés nincs arról, milyen típusú társadalmakat kellene építeni. A kilencvenes években folyt erről gondolkodás. - Visszakanyarodva kicsit az RMDSZ és az utódok esélyeihez… A júniusi helyhatósági választás, amelyen 4,8 százalékon végzett az RMDSZ, nem sok jót ígér a parlamenti képviselet tekintetében. - Az önkormányzati választások tapasztalata valóban nem túl jó, ami a szavazatarányt illeti. De ehhez hozzá kell számolni, hogy ezek önkormányzati választások voltak, a tömbvidéken nem volt konfrontációs helyzet, és emiatt nem volt nagy késztetés a részvételre. Ez úgymond a negatív tapasztalat. De van egy fontos pozitív tapasztalat is. Annak ellenére, hogy Romániában az utóbbi években nőtt a magyarellenesség mértéke, amit főképp Székelyföldi, de más konfliktusok is igazolnak, mégis, amikor a politikai érdekek úgy kívánták, a román pártok hajlandók voltak egyezséget kötni az RMDSZ-el. A részvétel nem volt jó, az utólagos tárgyalások viszont igen. Az RMDSZ a két székely megyén kívül, - ahol többségben vagyunk és nyilvánvaló, hogy tudtunk magyar többségű vezetést és megyei elnököket választani-, még három másik, Maros, Bihar, Szatmár megyében, ahol nem vagyunk többségben, szintén magyar elnök van. Mert a politikai érdekek fölülírták egy adott pillanatban a magyarellenes nacionalizmust, létrejöhettek ezek a helyi koalíciók. Ez azt bizonyítja, hogy amennyiben van egy működő demokrácia, amennyiben van artikulált politikai élet, amikor kialakítható többség és kisebbség egy politikai testületben, akkor, ha mi viszonylag jó súllyal rendelkezünk – mert azért kellett ehhez a helyi súly is – akkor tudjuk a céljainkat érvényesíteni. Való igaz, jelen pillanatban attól félek, hogy ilyen artikulált politikai élet inkább van az említett megyék önkormányzatában, mint Bukarestben, a parlamentben. - Ezt hogy értsük? - A román parlamentben teljesen egybefolytak az ideológiák, ha egyáltalán léteztek valaha. Ez a hajától előrerángatott ötlet, a szakértői kormány, amely hovatovább egy éve működik, lassan tönkretette a parlamenti demokráciát – nincs deklarált többség a parlamentben, nincs deklarált ellenzék. Tudjuk, kik támogatják inkább a technokrata kormányt és kik állnak szemben vele, de ez nem egy artikulált politikai valóság. -Hát ez sem teszi könnyűvé az utódok dolgát... - Hogy ilyen körülmények között milyen lehetőségei vannak egy új politikusnemzedéknek, ezzel kapcsolatosan csak azt tudom mondani, hogy 1990 és 1996 között mi sem igazán tudtunk előrelépni. A magyar jogkövetelések csak az RMDSZ kormányra kerülése után kezdtek megvalósulni. Volt egy kezdeti hat éves időszak, amikor folyamatos konfrontációban voltunk a román nacionalizmussal, de közben tudtunk dolgozni, saját programunkon. Folyamodványok, memorandumok sora bizonyítja milyen intenzív munkát folytatott az RMDSZ. Nemcsak protest megnyilatkozások voltak, hanem dolgoztunk azon, milyen modellt kellene működtetni Romániában. Még akkor is, amikor esetleg nincsenek partnerek a román politikában, ha vannak eszközei egy szervezetnek, van mód arra, hogy lépjen a programalkotásban, készüljön arra a pillanatra, amely fél év múlva, 2 év múlva, nem tudjuk, mikor bekövetkezhet, és akkor továbbvihetjük a megoldásokat. - Bejut a parlamentbe az RMDSZ az őszi választásokon? Nem az alternatív küszöbre gondoltam, ami nyilvánvalóan mentőöv, hanem az öt százalék teljesítésére. - Igen, be fog jutni. De öt százaléknál azért több kellene, 2008-ban még hat százalék fölött voltunk. Jó lenne, ha megkerülhetetlenek lennénk a parlamentben, például kormányalakításkor. - Lehet, hogy jókor hozta meg döntését, jókor fordul újra az irodalom felé? - Most, 65 évesen nem gondolom, hogy fel fogok építeni egy új irodalmi életművet. Én írtam a magamét évtizedeken át, könyveim sora jelent meg, nem hiszem, hogy most egy új írói pályát kellene építenem. Hozzá kell tennem természetesen ahhoz, amit megírtam. Igen, bizonyos szempontból, lehet, hogy jókor. Ismétlem, ma azt tapasztalom, hogy Európa-szerte, de főképp Európa ezen részén megtorpant a politikáról és a társadalmak jövőjéről szóló gondolkodás. Nagyon sokszor öncélúnak mutatkozik a politika és öncélúak a politikai pályák is, ezért hiszem, hogy például nekem is kötelességem lenne végiggondolni és meg is írni azt, amit az elmúlt 25-26 esztendőben tapasztaltam. Választ kell keresnünk arra, hogy mi miért történt és történik velünk. - Mi történik? - Miután kezdtünk itt ezekben az országokban, Romániában is, és Magyarországon is, felépíteni működőképesnek látszó demokráciákat, egyszer csak leállt ez az építkezés, kezdték visszabontani azt, amit addig létrehoztunk. Jól láthatóan autoritárius rendszerek alakulnak ki körülöttünk. Erre nekünk választ kell keresni. Nem nekem feltétlenül, hanem végül is mindenkinek, aki részese volt az elmúlt negyedszázad közéletének. Ami viszont engem közvetlenül érint, és ami számomra a politika volt kezdettől fogva, hogy itt a nemzetek, etnikumok közti viszonyok hogyan alakulnak, hogyan alakíthatók, miért van az, hogy miután a 90-es években kezdtünk élhető modelleket elképzelni, kidolgozni, itt-ott be is indítani, mindez most leállt. -Ön mondta, hogy autoriter rendszerek épülnek. Nem ezért? - Az nagyon jól látható, mi épül, csak azt nem tudom, hogy miért nem láthatók az ezzel szemben felmutatott alternatívák, miért nincsenek ezzel ütköztethető markáns vélemények és programok. Romániában teljesen másképpen épül az autoritárius társadalom, mint Magyarországon, de egyformán nincsenek felmutatható alternatívák. - Mi a különbség a két autoriter rendszer között? A magyar eléggé átlátható, de Romániában ki mozgatja a szálakat? Míg Traian Basescu volt az államfő, úgy tűnt, hogy ő. Most viszont senki sem látszik. - Traian Basescunak elnökként alapvető hozzájárulása volt ahhoz, hogy sikerült a parlamentet kompromittálni, hogy egy idő után a döntések nem ott születtek, ahol születniük kellett volna, hogy például az ügyészség túlságosan nagy szerepet kapott. Az ő tíz éves tevékenysége arról szólt, ami most már működik is Romániában - kivinni a politikán kívülre a döntéseket. Volt egy erős elnök, aki alkotmány szerint ugyan nem erős, de mégis nagyon nagy erőt gyűjtött össze a kezében és próbált egy olyan rendszert alakítani, ahol ő és a körülötte lévő tanácsadók kormányoznak „a nép segítségével”, a kormány és a parlament pedig ennek a tényleges hatalomnak csak egyfajta függeléke. Az lett a következménye, hogy tényleg kikerült a parlamenten kívülre, tulajdonképpen a pártokon és a politikán kívülre is a döntés. Márpedig az közhely, és azzal mindenki egyetért, hogy többpártrendszer nélkül demokrácia nincsen. A parlament egyetlen országban sem igazán népszerű, mint ahogy a politikusokról sem igazán jó a vélemény sehol. Basescu elnöksége idején viszont Romániában annyira kompromittálni lehetett a parlamentet, annyira defenzívába lehetett szorítani a politikusokat, hogy ma már hol a közvéleménytől, hol a választótól, hol az ügyészségtől félnek oly mértékben, hogynemigazán hoznak szuverén döntéseket. De tagadhatatlan, hogy most Romániában rá lehetne mutatni egyvalakire, aki mindezt irányítja, aki mindezért felelős. Ezzel szemben úgy vélem, bár nem az én tisztem, hogy a magyarországi rendszert elemezzem, itt az autoriter döntések látszólag a politikán belül maradtak. Van egy olyan parlamenti többség, amely mindent eldönthet. Ezzel a lehetőséggel él, és visszaél a kormány. - A magyarországi kialakult rendszer személyfüggő vagy pártfüggő? Annak köszönhető, hogy van egy erős párt, vagy annak, hogy van egy erős ember? - Hogy mi tesz lehetővé egy ilyen rendszert, én nem tudom, és az az igazság, hogy nem is élem meg nap, mint nap. Kívülről úgy látom, nagyon központosított döntési mechanizmus alakult ki, nemcsak informálisan, hanem formálisan is, ami megváltoztatta a rendszert. Például az önkormányzatok igencsak meggyengültek az én tudomásom szerint, miközben nekünk magyaroknak Romániában egy hasonló centralizációs folyamat már-már katasztrofális lenne. - Tudom, a politikában sincs visszamenőleges „ha”, képzelt szituációkbeli „ha”. De mégis, ha most Ön lenne az RMDSZ elnöke, akkor az RMDSZ a kvótareferendum mellett kampányolna, mint teszi azt a Vajdasági Magyar Szövetség és részben az RMDSZ is? Elnökként is ugyanazt képviselné, mint független értelmiségiként? - Hogy RMDSZ elnökként miről mit döntenék, azt elég nehéz megmondani, amikor nem RMDSZ elnök az ember. Azt viszont tudni kell, hogy van egy különbség a felelősségben és a gondolkodásmódban is. Az persze baj, ha valaki egy szervezet vezetője, és saját lelkiismeretén esetleg erőszakot kell tennie. De az biztos, hogy a döntésekben nem csak a saját véleménye kell, hogy megjelenjen, hanem egy egész szervezetnek a véleménye. - És érdeke is? - Igen, az is. Amíg RMDSZ elnök voltam, akkor is fel lehetett volna tenni ezt a kérdést fordítva, hogy vajon független értelmiségiként ugyanúgy döntöttem volna-e. És meg kell mondanom, hogy sokszor nem. Vagyis nem feltétlenül helyes azt latolgatni, hogy ha az ember másféle felelősséggel bírna, hogyan döntene. Egyébként a kérdésre visszatérve, azt gondolom, hogy az RMDSZ a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar szervezet, a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar közösséget képviseli, ilyenként minden jelentős nemzetpolitikai kérdésben meg kell próbálnia mérvadó véleményt mondani. Én ezt tudnám ajánlani az utánam jövő politikus kollégáknak. Nekünk sok kérdésben a lehető legnagyobb súllyal kell megszólalni, és ha nem értünk egyet azzal, amit a magyarországi politikusok gondolnak, legyen szó kormányoldalról vagy ellenzékről, azt is a leghatározottabban ki kell mondani. Kezdettől így próbáltunk politizálni, magam is ezt próbáltam érvényesíteni. Ami persze, sokszor konfliktussal járt, nem csak egy politikai párttal, hanem szinte mindegyikkel volt nehéz vitánk, ütköztünk fontos kérdésekben. Úgy hogy akár kvótareferendumról van szó, akár másról, nekünk nem az az elsődleges dolgunk, hogy egyetértsünk. Ha egyetértünk saját meggyőződésünk szerint, az jó, de ha nem, akkor azt ki kell mondani. De én ma már tényleg csak a magam nevében akarok nyilatkozni. - És mit mondana a saját nevében? - Azt gondolom, Európa nem tudott még igazi választ adni egy nehéz kérdésre, a menekültkérdésre. A kvóta egyelőre nem válasz, csak pillanatnyi tűzoltás, ezt mindannyian tudjuk. Ráadásul a mostani helyzet kialakulásához Észak-Afrikában, például Irakban, közvetve vagy közvetlenül Európa is hozzájárult annak idején, erről is beszélhetünk, de ez nem azt jelenti, hogy az együttgondolkodás helyett, tehát hogy megpróbáljuk elérni, hogy hosszútávú döntések is szülessenek, ne csak pillanatnyi tűzoltás legyen, ahelyett mi azt a látszatot keltjük, hogy külön utakon járunk, holott ez nem lehetséges sem ebben a régióban, sem másutt Európában. Vagy ha ideig-óráig lehetséges is, nem igazán hasznos. Mellesleg nekem elég egyértelmű véleményem van a határon túli magyar kettős állampolgárok szavazásáról a magyarországi választásokon vagy akár a népszavazáson is. Nem hiszem, hogy helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki. Erre persze, lehet az a válasz, hogy a menekültkérdés vagy akár más is, így vagy úgy bennünket is érint, de én erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Meg aztán, ami ebben a történetben a legszomorúbb, az a zsigeri kampány, az a felelőtlen gyűlöletkeltés, amit a plakátokon is látni, televízióban vagy rádióban is hallani. Ezzel egy erdélyi magyar mit kezdjen? - Azt minek tulajdonítja, hogy egy kisebbségi közösség, jelen esetben a teljes Kárpát-medencei magyarság, amely sok diszkriminációt megélt, mégis ilyen empátia nélküli, elutasító álláspontra helyezkedett a menekültkérdésben? - Nem tudom, mennyire bevándorlásellenes a határon túli magyar közvélemény, de ha igen, annak történelmi okai is vannak. Bár nem a mostani helyzet analógiája, mert Erdélyben mi egészen más etnikai problémákkal találkoztunk a történelem folyamán, a betelepüléstől vagy betelepítéstől való félelem ma is ott van az erdélyi magyarok idegeiben is, és könnyű akár rossz társításokhoz is eljutni. Meg aztán a magyarországi média Erdélyben is hat. Vagyis lehet ennek az okát is magyarázni, de lényeg az, hogy nem feltétlenül jó, ha mi tömegesen mondunk véleményt arról, ami nem minket érint. Gál Mária Népszava 2017. január 3.Az erdélyi magyar sajtónak is vége -Orbán Viktor a határokon túl sem tűri az ellenvéleménytA budapesti jobboldali kormányzat nem tűri el, hogy akár a határon túlról bírálják. Magyarországon – pontosabban: Budapesten – még vannak nyomai az ellenzéki sajtónak, különösen az interneten, de a rádiózásban (amely sokkal jelentősebb, mint amennyire a digitális honpolgárok számon tartják) és a tévében ezek a nyomok eltűnőben vannak, a regionális és a helyi médiák pedig a maguk teljes egészében a jobboldali propaganda- és államgépezet kezében vannak. (Az ellenzéki lapok pedig olyan politikailag érdekelt oligarchák kezében, mint Simicska úr és Puch László úr – de azért függetlenek is akadnak.) A bulvármédiák, a sport- és poprádiók stb. is Orbán Viktor úr nézőpontját és világlátását terjesztik, az MTI keretében működő központi (és ingyenes!) hírgyár pedig még az ellenzéki lapokra és portálokra is erősen hat, másutt meg egyáltalán nincs versenytársa. A magukat ellenzékinek tartó olvasóknak fogalmuk sincs, milyen nagy mértékben szól a kormány hangja a fejükben. Az utódállami magyar kisebbségek helyzete és belső élete Csonka-Magyarországon ismeretlennek tekinthető; a sajtó (minden oldalon!) többnyire csak a hagyományos nacionalista témák (jelképhasználat és effélék) iránt érdeklődik, Romániáról vagy Szerbiáról szólván csak a „magyarellenes” jelző bukkan föl a pavlovi térdreflex szabályszerűségével. Az erdélyi, vajdasági, felvidéki portálokat nagyon kevesen nézik Magyarországon, s a beavatatlanoknak nem is mindig könnyű megérteniük őket. A román, szerb, szlovák nyelvű sajtó meg:terra incognita. Tudni való, hogy „a határokon túli” magyar nemzetiségek körében az etnikailag harciasnak tekinthető Orbán-rezsim rendkívül népszerű: az antidemokratikus magyarországi rendszerrel szemben csupán meglehetősen apró kisebbség bizalmatlan vagy kritikus, bár ez a kisebbség létezik, és vannak szószólói a nyilvánosság előtt. Ám mind a népszerűség, mind a népszerűtlenség dimenziói mások, mint itt Csonka-Magyarországon. Vannak olyan emberek a kisebbségi magyarok között, akik a Duna TV és/vagy a TV2 politikai világában élnek este, miközben napjaikat a többnemzetiségű, urambocsá multikulturális munkahelyi, egyetemi, politikai környezetben töltik, ahol olyan hatások érik őket, amilyenekről még a magyar nemzetiségi sajtó se számol be – vagy nem is tud róluk. Vannak olyan kisebbségi magyarok, akiknek az „országos” román, szerb, szlovák politikában olyan a véleményük és a magatartásuk, amely logikailag egyáltalán nem fér össze a szűkebb nemzetiségi környezetben ápolt Orbán-kultusszal. Olyan esetek is bőven akadnak, amelyekben valaki – mintegy magánemberként – magyar marad, magyar nyelvű iskolába íratja a gyerekeit, de politikailag kimutatkozott a magyarságból, és egészen más preferenciákat követ,például inkább az „államalkotó” többség médiáiból tájékozódik, és egyre inkább nem magyar nyelvű könyveket olvas (ezt Szlovákiában tovább bonyolítja Prága óriási kulturális húzóereje; nagyon sok szlovákiai magyar diák cseh egyetemeken tanul), politikai elkötelezettségei se magyar nemzetiségi jellegűek. Erdélyben az RMDSZ (az ottani magyar nemzetiségi egypárt plusz érdekképviselet) és Orbán Viktor magyar miniszterelnök taktikai szövetsége – ami újdonság – az elvárható következményekkel jár. A számtalan erdélyi magyar nemzetiségi intézményt – egyébként helyesen – támogató budapesti kormány láthatólag benyújtotta a számlát: az Orbán-rezsimet akár óvatosan bíráló sajtótermékeket az RMDSZ tulajdonában vagy befolyása alatt álló alapítványok, médiacégek megszüntetik vagy ideológiailag átalakítják. Az amúgy is nehéz anyagi és logisztikai helyzetben lévőErdélyi Riportnevű portált egyszerűen megszüntették, nagyjából úgy, mint Budapesten aNépszabadságot. De ennél még súlyosabb tény, hogy azÚj Magyar Szóinternetes utóda, a maszol.ro, amely a leglátogatottabb erdélyi magyar portál, a politikai „átállítás” áldozata lett. Egyszeriben elbocsátották a lap alapító főszerkesztőjét, szilveszterig a publicisztikai rovat vezetőjét, Ágoston Hugót – az egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb romániai magyar újságírót –, fölmondtak Gál Máriának, akit Magyarországon kitűnő külpolitikai újságíróként ismernek, továbbá levélben közölték a külső munkatársakkal, közírókkal (majdnem minddel), hogy szolgálataikra többé nem tartanak igényt. Az érintett újságírók internetes közleményeiből kiderül, hogy az ok: a magyarországi rezsim (mindig hangfogós, szerény-józan, nyugodt) bírálata, amely még ezen az óvatos módon is megengedhetetlen. Az utóbbi időben az RMDSZ „sajtósa” a szerkesztőség feje fölött kivett anyagokat a lapból. Más hasonló erőszakos manipulációk is történtek. (A részletes történetet lásd Kettős Mérce blogkétírásában.) De persze a magyarországi olvasónak nem szabad azt képzelnie, hogy ezek a lapok (pár kivételtől eltekintve) kemény ellenzéki orgánumok voltak; általában követték az RMDSZ „vonalát”, különösen a romániai politikának és a romániai magyar párt manővereinek tekintetében, s óvakodtak tőle, hogy az erdélyi magyar közvéleménnyel szembeszálljanak – ám a szélsőjobboldalivá züllött magyarországi kormánypolitika brutalitásait már nehezen tűrhették. S különösen vigyáztak rá, nehogy a romániai országos (magyar nemzetiségi érdeket csak közvetve érintő) politikában önálló álláspontot foglaljanak el; néhány finom célzástól eltekintve. A „románsággal” szemben leginkább némi „orientalizmus” jellemezte őket: a „balkáni” és „bizánci” furcsaságokkal szembeni fönsőbbséges irónia. Azt azonban nem lehetett sokáig titkolni, hogy Románia, a romániai közélet és nyilvánosság mennyivel szabadabb, sokrétűbb, fesztelenebb, vitaképesebb, konfliktustűrőbb, mint akár a magyarországi, akár az erdélyi magyar megfelelője. De ebből senki nem vont le semmiféle látványos következtetést, holott világos, hogy a román állami tulajdonban álló közszolgálati médiák (és magyar adásaik!) mennyivel pluralistábbak és demokratikusabbak, mint a magyarországi (jobboldali-szélsőjobboldali) vagy RMDSZ-fönnhatóság alatt álló újságok és portálok külön-külön és együtt. (A médiaszerkezet is más: olyan típusú lapból, mint azÉlet és Irodalom, Bukarestben 7 darab található: ismétlem, nem egy, hanem hét.) Hasonló a helyzet Szerbiában és Szlovákiában is. Elég paradox, hogy a kisebbségi magyar médiákban a sajtószabadság garanciája a román, szerb, szlovák közszolgálat (aminek persze a román, szerb szlovák állam magyarok iránti közönye a fő magyarázata). De persze az ottani magyar közvélemény nem nagyon bízik az utódállami közszolgálat – ahogy ott értik: a többségi etnikum befolyása alatt álló állami rádió és tévé – elfogulatlanságában. Mindenesetre Szerbiában sikerült döntő orbánista befolyást szerezni az egyetlen vajdasági napilap, aMagyar Szószerkesztőségében – interneten vannak ellenzéki próbálkozások, amelyek hatásáról nincsenek megbízható adataim. Romániában pedig egészen különleges helyzet állt elő: a magyarországi kormányzó jobboldalnak sikerült lapokat betiltani vagy megrendszabályozni és cenzúrázni – egy külföldi állam területén! Ez nemzetközi jogi és külpolitikai téren is aggályos kissé. Arra nem is akarunk gondolni, hogy a román állam mit tart afelől, hogy a részben a román költségvetésből is (közvetve) támogatott romániai médiákat a budapesti Cinege utcából vagy a Miniszterelnökségről (vagy Habony úr albérletéből) cenzúráznak, tiltanak be, irányítanak, netán szerkesztenek. Ilyesmi még a két világháború között se nagyon sikerült az akkori budapesti kormányoknak, pedig nem sajnálták rá a pénzt; az egyetlen analógia, amelyet ismerünk, a csehszlovákiai német sajtó gleichschaltolása az 1930-as években – ebbe beletartozott a korábban liberálisPrágai Magyar Hírlap„átállítása” is… Azzal, hogy ártalmatlanná tették a talán legfontosabb, legelterjedtebbországosromániai magyar hírportált – a regionális és helyi (megyei/városi) erdélyi magyar sajtó vagy (1) a Fidesz–KDNP által közvetlenül birtokolt és politikailag ellenőrzött, vagy pedig (2) az ottani mérsékelt (magyar) nacionalista áramlatok által irányított, vagy (3) az „összmagyar” kérdésekben néma változatokban létezik, mindenfajta politikai és világnézeti vitát mellőz, és általában mélyen konzervatív –, az erdélyi magyar politikai tájkép épp olyan lett, mint a magyarországi, csak még rosszabb. Ennek az a legfontosabb következménye, hogy „magyar szempontból” Kolozsvár és Marosvásárhely és Nagyvárad semmivel se sajátságosabb és eredetibb, mint Zalaegerszeg, Tatabánya vagy Szombathely. Legalábbis nyilvánosan. Aki ismeri egy kicsit az erdélyi magyar szellemi életet, az tudja, hogy ott más is van, mint az orbánista hungarizmus helyi változata – bár szemben Magyarországgal, Erdélyben vannak jelentős alkotók, akik Orbán Viktor miniszterelnök úr hívei; Budapesten kormányhű, ám mégis komolyan vehető írókat és gondolkodókat egyáltalán nem ismerünk. (Pedigvanmagyar konzervatív értelmiség.) Fáj is ez a miniszterelnök úrnak, és rengeteg pénzébe is kerül – ráadásul a legújabb jobboldali irodalmi vezéregyéniséget, Orbán János Dénes tehetségápoló urat, aMagyar Időknevezetű szélsőjobboldali, egyben állami-kormányzati hírharsona rovatvezetőjét is Erdélyből kellett importálni (kitűnő vendéglője van egyébként Kolozsvárt, mindenkinek ajánlom) és sok százmillió tehetségkutatási forinttal megajándékozni. (Ezeket a forintokat a létező magyar irodalomtól vonták el.) A hatalom azonban Orbán dr. úréké a magyar glóbuson, és a szimbolikus jelentőségű erdélyi térfélen ez a hatalom nem tűri a még oly halk és udvarias feleselést se. Mi a jó ebben az RMDSZ-nek? Igaz ugyan, hogy választóinak jelentős része egyben a Fidesz–KDNP választója is (hála a kettős állampolgárságnak – bár az erdélyi magyarok budapesti mozgósítása nem egyértelműen sikeres), ezért a „ballibsi” és „migránssimogató” színben föltüntethető és most kihajított hírlapírókért talán nem sok erdélyi szív dobban meg. Ugyanakkor az RMDSZ teljesen kiszolgáltatja magát a budapesti rezsimnek – miközben lojális és „konstruktív” része a román hatalmi struktúrának is. Ilyen körülmények között el fogja veszíteni az önállóságát, kezdeményezőkészségét, tehát a politikai befolyását. Ez stratégiai tekintetben hiba, a demokratikus erkölcs tekintetében pedig bűn. „Összmagyar” vonatkozásban pedig az erdélyi nyilvánosság elveszti érdekérvényesítő képességét, az erdélyi kultúra pedig a mindenki másétól különböző sajátszerűségét. Az is baj, hogy Zalaegerszegnek és Tatabányának és Szombathelynek sincs önálló karaktere, de ilyesmire Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad esetében kevesen számítottak. Az erdélyi magyar értelmiség persze majd a hivatalos médiaszerkezeten kívül is valahogy majd megszervezi önmagát, de az RMDSZ-szel folytatott gyöngéd viszonyának alighanem vége. Így is túl sokáig tartott, és a kölcsönös tolerancia záloga – a hallgatás és a mellébeszélés – már nem áll, mert nem állhatfönn. Egyelőre azonban nincs olyan gazdaságilag és politikailag önálló része a Duna-medencei magyar életnek, amelyben ne Orbán miniszterelnök úr hatalma lenne a döntőbíró. Kikerülni már nem lehet. Szembeszállni vele azonban még mindig lehetséges. Tamás Gáspár Miklós hvg.hu 2017. január 3.Meggyengült balliberális hadállások ErdélybenA Népszabadság nevű szellemi mételyközpont leállítása után megszűnni látszik az MSZP-SZDSZ erőcsoport külhoni sajtóbefektetéseként létrejött Erdélyi Riport, s változások vannak a nemzetellenes álbaloldal másik erdélyi központjánál, a Maszolnál is. Bár még a magyar kormány iránti elfogultsággal aligha vádolható Parászka Boróka is azt írja, hogy csak részben igaz, és alig bizonyítható, hogy politikai nyomás miatt szűnik meg az Erdélyi Riport, s hogy Gál Mária kirúgása a Maszoltól az egyetlen egyértelműen politikai gesztus, mégis okunk van élni a gyanúperrel, hogy a döntés forrásvidéke Budapesten keresendő. Ejthetnénk krokodilkönnyeket e két sajtóorgánum felett gyülekező fellegek láttán, emlegethetnénk a sajtószabadságot, de ez sokszorosan álságos lenne. Mindenekelőtt azért, mert minden hisztériakeltés dacára sajtó-, vélemény- és szólásszabadság van mifelénk, politikai véleménye miatt ma a Kárpát medencében ritkábban ér hátrány bárkit is, mint a „demokratikus” Nyugat-Európában, ahol a (gondolat)rendőrség vadászik a menekülteknek titulált betolakodókról a hivatalos kánontól eltérő véleményt megfogalmazókra. Ha bárkinek pénze van rá, alapíthat újságot, s bárki közölheti meglátásait a világhálón. Nem kétséges, a kormányzati hatalom mindenütt igyekszik maga alá gyűrni a médiát. Amikor ezt baloldaliak teszik, akkor azt a fősodratú média szerint a sajtószabadság terjesztésének, garantálásának hívják (lásd legutóbb az Obama elnök által már a demokraták bukása után elfogadott botrányos csomagot, mely kilátásba helyezi az amerikai részvételt a Közép- és Kelet-európai sajtószabadság biztosításának – értsd a New Yorkból diktált véleményszabványosításnak – ügyében), ha jobboldaliak, akkor diktatúra. Tagadhatatlan jelenség a magyar kormányoldal nyomulása a média terén, aminek vannak kétségkívül rosszízű megnyilvánulásai, vadhajtásai, de azért nem lehet nem meglátni, hogy a mégoly kifogásolható politikai propaganda mellett is a nemzeti öntudat tervszerű aláaknázása, ami folyt például a Népszabadságban, jelentős teret veszített. Hasonló a helyzet Erdélyben is. Érdemes megnézni az Erdélyi Riport stábját, melynek élén ott látjuk Parászka Borókát, akinek első számú történelmi hőse az országot szétprédáló Károlyi Mihály, akinek az „István, a Király” megagiccs, akinek még a csíksomlyói búcsú sem szent, akinek a Szabadság szobor ízléstelen, aki gyermekei kíséretében december 1-én együtt ünnepel önfeledten a románokkal, aki problémát lát abban, ha a magyar befektetések a nemzeti összetartozás mentén alakulnak, aki nem átallott feljelenteni erdélyi magyar papokat román állami intézménynél azért, mert egy vallási kisebbségről nem az ő szája íze szerint fogalmaztak. A Maszolnál egy szerkesztő leváltásán túl Gál Mária talpára kötöttek útilaput. A magam részéről merő véletlennek tekintem, hogy pont most, december elseje kapcsán utasította el a szerkesztőség egy mellesleg elég halvány szövegének közlését. Aki képes még a migránsügyben is Orbánt támadni, és menekültnek hazudni az EU-ba alig beérkezett, de már dzsihádot skandáló csürhét, melynek már megmelegedett tagjai oda járnak vissza nyaralni, ahonnan„életüket féltve” elmenekültek, az nemcsak a magyarság, de egész Európa ellensége. S persze nem meglepő, hogy a valódi európai szellemet és megmaradást képviselő Le Pent és Hofert Hitlerhez és Mussolinihez hasonlítja, előszeretettel szidja az „embertelen” Orbánnal együtt Tőkés Lászlót, szóval a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség propagandájának minden fontos elemét felmondja. Tételezzük fel, hogy valóban a Fidesz–RMDSZ paktum eredményeképpen fazonírozzák a Maszolt és szűnik meg a Riport. Amennyiben áll ez a tézis, akkor legalább volt értelme az RMDSZ megtámogatásának, és a Néppárt parkolópályára állításának (ez utóbbi persze a túlbiztosítás tipikus esete volt). Mert az elég egyértelmű, hogy a harc legfontosabb síkja a közösségi öntudat, a legfőbb tét az, hogy miként gondolkodik az erdélyi magyarság meghatározó része a múltról, jelenről és jövőről, önmagáról és a külvilágról. Ez sokkal fontosabb kérdés, mint az, hogy hány magyar képviselő ül Bukarestben, olyan nemzetközi konjunktúrában, amikor amúgy sem nekünk áll a zászló. Ebben a helyzetben a nemzeti önbecsülést tudatosan roncsoló műhelyeket megszüntetni vagy meggyengíteni, helyettük megerősíteni a magyar szelleműeket elsőrendű nemzetstratégiai feladat. Az első pont végrehajtása, úgy tűnik, folyamatban van. Kíváncsian várjuk az építés lépéseit. Borbély Zsolt Attila itthon.ma//szerintunk 2017. január 3.Áll a bál az RMDSZ-es sajtónálPetíció indult hétfőn a Progress Alapítvány által kiadott Erdélyi Riport portál megszüntetése ellen. Nem ez az egyetlen újdonság az RMDSZ-es sajtó háza táján: menesztették a szintén a Progress által kiadott Maszol.ro portáltól többek között Ágoston Hugó vezető publicistát, ugyanakkor Nagy-Debreczeni Hajnal már nem Kelemen Hunor szövetségi elnök sajtótanácsosa, hanem a Progress vezetője. Érdekes változások mentek végbe az elmúlt időszakban az RMDSZ-közeli médiában, de váltás történt a szövetségi elnök közvetlen környezetében is sajtóvonalon. Az Erdélyi Riport szerkesztősége december 29-én közzétett nyilatkozatában hozta nyilvánosságra, hogy kiadója, a kolozsvári Progress Alapítvány 2017. január 1-jétől anyagi okok miatt meghatározatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont. A karácsony előtt közölt döntés nyomán a részben Nagyváradon szerkesztett portál stábja arra kérte az RMDSZ által működtetett alapítványt, hogy a jogok átadásával, jelképes eladásával adjon lehetőséget számukra a 14 évnyi munka folytatására új befektetők, támogatók bevonásával. Az Erdélyi Riport 2002 őszén hetilap formájában jött létre Nagyváradon a Scripta Rt. kiadó gondozásában, alapítói közül ma Simon Judit és Szűcs László dolgozik a lapnál. 2009 tavaszán a Riport Kiadó Kft. vette át a lapot, később a Kós Károly Alapítvány, majd a nyomtatott változat megszűnése után a Progress Alapítvány adminisztrálta. A szerkesztőség úgy véli, olyan érveket, kulturális értékeket – például számos témában közölt riportsorozat – tudnak felsorakoztatni létjogosultságuk mellett, amelyek szerintük minden bizonnyal elkerülték a döntéshozó figyelmét. Emellett fontosnak tartották emlékeztetni arra, hogy a 2015 áprilisában megszűnt nyomtatott hetilap, illetve szerkesztői szinte valamennyi fontos magyar sajtószakmai elismerésben részesültek, szerkesztői és állandó szerzői pedig mintegy harminc könyvet publikáltak. Szűcs László, az Erdélyi Riport főszerkesztője a Krónikának hétfőn elmondta, „erős kifejezés" lenne azt mondani, hogy tárgyaltak a kiadó vezetésével, amikor az gyakorlatilag közölte, hogy kiszállnak a portál további finanszírozásából. „Amikor elhangzott, hogy kifejezetten anyagi okokból szüntetik meg, én azt mondtam, ha nekik nem kell az online lap kiadói joga vagy a weboldal használata, mi hajlandók vagyunk átvenni akár jelképes összegért is, ezt követően pedig akár egy civil szervezetet bejegyeztethetünk a működtetésére. A kiadó vezetője akkor azt mondta, nem látja akadályát. Most várom a jelentkezését" – közölte Szűcs. Mint kifejtette, Nagy-Debreczeni Hajnal, a Progress Alapítvány vezetője azt mondta, a cél az, hogy archiválják az oldalt. „A munkatársak részéről egyértelmű, hogy mindenki folytatni szeretné, sőt olyanok is jelentkeztek, hogy dolgoznának nekünk, akik eddig nem voltak szerzők" – tette hozzá. Szűcs azt is közölte, ha nem engedik át a névhasználatot vagy az oldalt, „nem nagy dolog" kitalálni egy új oldalt és nevet, amelyen jeleznék, milyen felületnek az utódja. Hétfőn egyébként Demény Péter költő kezdeményezésére petíció indult azzal a céllal, hogy a Progress gondolja át az Erdélyi Riport megszüntetéséhez vezető döntését. Az aláírók szerint – akiknek száma kedd reggelig megközelítette a háromszázat – az online felületen „minden ellenkező híreszteléssel szemben kiegyensúlyozott, tárgyilagos írások jelentek meg". Az Erdélyi Riport megszüntetési szándékával egy időben változások történtek az RMDSZ-es alapítvány másik portáljának, a Maszolnak a háza táján is. A Krónika értesülései szerint önként távozott a portáltól Lázár Lehel lapigazgató, ugyanakkor menesztették Ágoston Hugó vezető publicistát és Gál Mária főmunkatársat. (Egy decemberben indult petíció aláírói éppenséggel cenzúrával vádolták meg a Maszol.ro-t, miután az megtagadta Gál Máriának a Szijjártó Péter külügyminisztert bíráló jegyzete közlését). Ágoston Hugó – aki a Maszol elődjének, az Új Magyar Szó napilapnak az alapító főszerkesztője volt – a Krónikának elmondta, december 19-én Nagy-Debreczeni Hajnal kiadóigazgató telefonon közölte vele, hogy köszöni az eddigi munkáját, és gazdasági okokra hivatkozva bejelentette: nem hosszabbítják meg a szerződését. Az erdélyi magyar sajtóban egyedi, 12 állandó és több bedolgozó munkatárssal rendelkező, naponta két publicisztikával jelentkező véleményrovat ötletgazdája és vezetője elmondta, bizonyos jelek alapján fel volt készülve erre, és korábban maga is fontolgatta lemondását, de azzal áltatta magát, hogy még normálisan tudják működtetni a rovatot. „Utána pedig, amikor szinte bizonyossá vált a dolog, elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségektől és az erkölcsi következményektől" – jelentette ki lapunknak a közismert publicista. „Visszautasítom a gazdasági okot, hiszen helyettem és a rajtam kívül menesztett újságírók helyett újak jönnek, tehát anyagi okokról nem lehet szó" – fogalmazott Ágoston Hugó, aki elmondása szerint ezt telefonon közölte is Nagy-Debreczeni Hajnallal, és írásbeli indoklást kért, melyet nem kapott meg. „Miután telefonon felmerült, hogy gazdasági okok miatt rúgnak ki, ezt kikértem magamnak, és azt mondtam, azonnal nyílt levélben párhuzamot vonok a Népszabadság megszüntetésével, mert azt is gazdasági okokkal indokolták. Ekkor már a levelében az igazgató asszony nem hivatkozott gazdasági okokra. A baj az, hogy nem hivatkozott semmire, tehát nem indokolták meg, hogy miért kell mennem" – mondta Ágoston. Az általa írt levélre – melyet lapunkhoz is eljuttatott – a kiadó csupán annyit válaszolt, hogy mivel szerződése lejárt, nem áll módjában meghosszabbítani azt. „Egészen biztosan nem azért menesztett az RMDSZ lapja, mert RMDSZ-ellenes cikkeket írtam. Erről szó sincs, nem írtam és nem is fogok írni RMDSZ-ellenes cikkeket, egyrészt mert nem tévesztem össze az RMDSZ-t a vezetőivel, másrészt mert fontosabbnak tartom közösségünk képviseletét akár a személyes dolgaimnál is. Viszont másfelől korábbi reakciók a legmagasabb szinteken és az utóbbi hónapok fejleményei inkább azt jelezték, hogy a magyar kormány politikájának, legfőképpen a gyűlöletkampánynak és a sajtóval való bánásmódnak, a Népszabadság megszüntetésének a bírálata az ok" – jelentette ki a Krónikának Ágoston Hugó. Hozzátette, tudomása szerint hozzá hasonlóan a portál több neves publicistáját – Gál Máriát, Sebestyén Mihályt, Krebsz Jánost és Cseke Gábort – értesítette még arról Cseke Péter Tamás főszerkesztő, hogy nem tartanak igényt a munkájukra. Ágoston Hugó elmondta, tudomása szerint a publicisták közül Székedi Ferenc jelezte a Maszolnak, hogy a történtek fényében nem folytatja a munkát. Lapunk úgy tudja, nem közöl többet a Maszolon Demény Péter sem, a riportos petíció elindítója. Nagy-Debreczeni Hajnal, a Progress Alapítvány elnöke hétfőn az Erdélyi Riport kapcsán lapunknak elmondta, a print kiadás 2015-ös megszüntetése nyomán közölték a szerkesztőséggel, hogy menjenek át online változatba, ezt pedig egy év alatt futtassák fel. „Ez azonban nem sikerült, a napi 150–200-as látogatottság ugyanis a gyengébbnél is gyengébbnek minősíthető. Ezért az a döntés született, hogy egyelőre ilyen formában nem működhet tovább a portál. Ugyanakkor megvizsgáljuk annak a lehetőségét, hogy milyen változások lennének szükségesek a portál jobbá, olvasottabbá tétele érdekében" – jelentette ki Nagy-Debreczeni Hajnal, aki az Erdélyi Riport megszüntetése ellen indult petíciót kommentálva hozzátette: a döntés már megszületett az online felület működtetésének szüneteltetéséről; mindez egy munkakönyves alkalmazottat érint, a többi szerzői jogdíjjal állt alkalmazásban a portálnál. A Progress vezetője a Maszolnál történt változásokról elmondta, Ágoston Hugó szerződése december 31-én lejárt, Lázár Lehel távozása pedig közös megegyezéssel történt, ám mivel ezek a kiadót érintő belső döntések, részletesebben nem kívánja kommentálni őket. Egyébként a Progress 2015-ben 497 ezer lej (110 ezer euró) támogatásban részesült az RMDSZ részéről. Lemondott az RMDSZ-elnök sajtótanácsosa Nagy-Debreczeni Hajnalt megkértük, erősítse meg vagy cáfolja ama értesülésünket, miszerint lemondott Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosi tisztségéről. „Ez hülyeség. Nem nyilatkozom erről. Majd ha lesz hivatalos tájékoztatás az ügyben, akkor a Krónika is megkapja" – érkezett a válasz. Lapunk információi szerint Nagy-Debreczeni Hajnalnak az RMDSZ-elnök mellől történt távozása azzal állhat összefüggésben, hogy a korábbi televíziós újságíróról 2015-ben kiderült: évekig javadalmazásban részesült a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként, holott ott érdemi munkát nem végzett. A botrány kirobbanását követően Kelemen kommunikációs tanácsadója kitartott amellett, hogy a két tisztség nem összeférhetetlen egymással, majd 2015 áprilisában lemondott a rádiónál 2010 augusztusától betöltött munkahelyéről, ahová a közszolgálati televíziótól való áthelyezése útján került. Balogh Levente,Pap Melinda,Rostás Szabolcs kronika.ro 2017. január 10.NYÍLT LEVÉL MASZOL-ÜGYBEN KELEMEN HUNORNAKMég mindig nem sikerült magyarázatot kapnom arra, hogy a Progress Alapítvány mint kiadó konkrétan miért menesztett engem. Tisztelt Szövetségi Elnök úr! Bizonyára tud a személyem körül történtekről és azok visszhangjáról; nem is azt szeretném itt részletezni. Ezt a levelet azért írom, mert még mindig nem sikerült magyarázatot kapnom arra, hogy a közpénzből gazdálkodó Progress Alapítvány mint kiadó konkrétan miért menesztett engem a Maszoltól, miután tudomásom szerint semmilyen szakmai, adminisztratív vagy sajtóetikai vétséget nem követtem el, és azt remélem, hogy ha ezt most az Alapítványt működtető RMDSZ elnökétől kérdezem meg, akkor végre megtudhatom. Azt is remélem, hogy egy ilyen méltatlanság után megérti természetes elvárásomat, hogy legalább érdembeli tájékoztatást kapjak a tényleges okokról, és ezt elégséges indoknak fogja látni levelem megírásához, tehát nem fog mögötte semmiféle politikai vagy más, személyes indítékot feltételezni (biztosíthatom afelől, hogy ilyen nincs is), és olyasmit sem, hogy ezt mások ösztönzésére vagy sugallatára tenném. Számolok vele, hogy RMDSZ-es barátaim esetleg helyteleníteni fogják levelem közzétételét, de ez az én szabad választásom, amibe senkinek sem lehet beleszólása. Utána bárki elmondhatja róla a véleményét. Miután pedig az esetnek elég nagy sajtóvisszhangja is lett, a válaszára most már nemcsak én lennék kíváncsi, hanem az olvasók is (akik nem mellesleg az RMDSZ potenciális szavazói), hiszen azt ők sem gondolhatják, mint ahogy én sem, hogy Ön mint egykori sajtós és jó ideje vezető politikus ne tudná, hogy alapjában véve miről is volt szó, mi volt a háttere és az igazi oka az eltávolításomnak. Ezt pedig nemcsak azért írom, mert az elbocsátásom elfogadható megindoklása hiányában az olvasóim most bármit feltételezhetnek rólam (márpedig a saját jó hírére mindenki érzékeny), hanem azért is, mert az RMDSZ elnökének hallgatása már kezd feltűnővé válni (Facebook-bejegyzésekben és hozzászólásokban többen is szóvá tették ezt), és különféle spekulációkra is alkalmat ad, kezdve onnan, hogy ezzel kapcsolatban esetleg valami titkolnivalója van, netán valahonnan hallgatásra kényszerítik, egészen addig, hogy szerkesztői és publicisztikai tevékenységem politikai okok miatt vált nemkívánatossá a Maszolt kiadó Progress Alapítvány gazdája, az RMDSZ számára. (Ez utóbbi feltételezés sem nagyon meglepő, hiszen jól tudjuk, hogy a magyar sajtó terén sajnos nem a tisztázások, hanem a tisztogatások, a végső indítékában politikai takarítás korát éljük.) Ezekről nem látom itt szükségesnek többet írni, hiszen az utóbbi két hét eseményeinek különféle sajtóbeli értelmezéseit bizonyára ismeri. Mikor valamire nincs válasza, az ember találgatásra van utalva. Én is megpróbáltam felidézni, hogy volt-e az általam szerkesztett Vélemény rovatban olyan anyag, amely egyértelműen szembement volna az RMDSZ kinyilvánított véleményével, de ilyet nem találtam. Eszembe jut viszont néhány jegyzetünk olyan témákról, amelyekről az RMDSZ valami miatt jobbnak látta egyáltalán nem nyilatkozni. Ilyen volt például a magyarországi sajtóállapotokat meghatározó médiatörvény sajtószabadságot korlátozó volta, majd (ennek következményeként is) a Népszabadság megszüntetése, amiről magam is írtam nem is egyszer. És jelent meg a rovatban írás a magyarországi minősíthetetlen menekültellenes gyűlöletkampánnyal kapcsolatban is. Mondjuk ezek nem érintették közvetlenül érdekképviseleti szervezetünket, viszont amikor a magyar külügyi és külgazdasági miniszter Bukarestben a kisebbségi jogköveteléseink mérséklését kérte, az RMDSZ akkor sem szólt semmit, a Maszol Vélemény rovata viszont igen, és akkor is szólni próbált, mikor ugyanaz a miniszter a román nemzeti ünnep kapcsán azt a jóérzést sértő (és mellesleg az erdélyi magyarok problémáinak megoldását is nehezítő) intézkedését meghozta – azt a cikket nyilvánvaló politikai meggondolásból a Kiadó kivétette, szerzőjével, Gál Máriával pedig, akárcsak velem, megszakította a további együttműködést. Nem tudhatom, Elnök úr, hogy az előbb elmondottaknak van-e közük az én elbocsátásomhoz, és ha van is, milyen mértékben, de ha netalán lenne, az nagyon szomorú dolgoknak lenne a jele. Ezt pedig azért nem hallgathatom el, még ha esetleg nem örülne is neki, mert aki sajtós, az akkor is sajtós marad, ha elbocsátják. (Vagy ha közben politikára adja a fejét, amit magam soha nem akartam, akkor sem, amikor pedig megtehettem volna.) A sajtónak pedig egyik feladata, hogy figyelmeztessen a látható és várható bajokra, és ha megvonják tőle ennek a lehetőségét, akkor a dolgok nagyon rossz irányba indulhatnak el. Sőt mintha már el is indultak volna. Például eddig még nem volt olyan, hogy a parlamentben a frakcióvezetőket ne titkos szavazással, hanem azt megkerülve, a szövetségi elnök ellentmondást nem tűrő utasítására nevezzék ki. Mire megírhattuk volna a figyelmeztetésünket, a Maszol Vélemény rovata erre alkalmatlanná vált. Az „új Maszolon” pedig már olyan címek olvashatók, mint például a következő: Kovács Péter sokak számára váratlan lemondása után „Január végén nevezi ki Kelemen Hunor az új ügyvezető elnököt”. Mi már nem szólhatunk, de valaki figyelmeztethetné a kollégákat, hogy az ügyvezető elnököt az SZKT nevezi ki titkos szavazással, természetesen a szövetségi elnök javaslatára, de ami mégsem ugyanaz... A magam személyes kérdésére visszatérve csak annyit szeretnék még elmondani, hogy azt az egyet nem tudnám magyarázatként elfogadni (és azt hiszem, más sem), hogy rovatszerkesztőként és publicistaként nem tettem volna meg minden tőlem telhetőt az RMDSZ érdekében, és nem támogattam volna minden olyan ügyben, amelyet az adott helyzetben helyesnek vagy legalábbis vállalhatónak ítéltem, még ha ezért az RMDSZ-t zsigerből gyűlölő kommentelők minősíthetetlen gyalázkodásait és rágalmazásait is el kellett viselnem az írásaim alatt. (Az olykor az emberi méltóságomat is súlyosan érintő sértésekre pedig még csak nem is mindig válaszolhattam, mert ezt a Kiadó megtiltotta nekem.) Persze volt a pályám során olyan eset is, mikor az RMDSZ valamely lépését elhibázottnak láttam, és azt sem hallgathattam el, hiszen újságíróként az volt a dolgom, hogy az ilyeneket is szóvá tegyem. És ezt nem is mindig tettem nagyon kíméletesen: kevés olyan „ütős” cím volt még a hazai magyar sajtóban, mint amilyennel a cikkemet elláttam, mikor az RMDSZ kormányszövetségre lépett Traian Băsescu pártjával, közösségünk harsány éljenzése közepette: „Nem veszett el más, csak a becsület”. Az akkori szövetségi elnök egyetlen ironikus, de nem fenyegető vagy rosszindulatú megjegyzéssel intézte el a dolgot, szemben azzal, hogy most viszont egyszerűen elbocsátottak, és még azt sem mondták meg, miért. Arra pedig, hogy miért „védem” és „támogatom” következetesen érdekképviseleti szervezetünket, külön ki kell térnem, hiszen ezt lassan már a barátaimnak is meg kell magyaráznom, akik olykor jelzik, hogy szerintük hajlamos vagyok túlbecsülni az RMDSZ érdemeit és fontosságát. Több okom is van erre, nem sorolnám fel mindet. Főleg azért tartok ki mellette, mert számomra fontos, hogy a romániai magyarságnak legyen, aki minden szinten megfelelően képviselje az érdekeit és az ügyeit, a helyhatóságoktól a parlamentig, és erre egyelőre még mindig az RMDSZ-t látom a legalkalmasabbnak. Védenem pedig azért kellett sokszor („pártsajtósként, pártkatonaként, bérencként”, még ha tagja sem vagyok), mert olyan nemtelen támadásoknak volt (van) kitéve, amelyek morálisan akarták tönkretenni, lejáratni, megsemmisíteni, az eszközökben sem válogatva, nem törődve azzal, milyen következményei lehetnek a romániai magyarság számára annak, ha érdekképviseleti szervezete a vele szemben mesterségesen kialakított bizalmatlanság miatt elveszíti a támogatottságát, és képviselet nélkül maradunk. Azt nem vitatom, hogy az RMDSZ-nél hatékonyabb érdekképviseletet is el lehet képzelni, de mutatni ilyet még senki sem tudott, hogy ki és mi lehetne az. Bizonyos hiányosságait magam is látom, és azért is védem az RMDSZ-t és írom meg róla a jót, hangoztatom az eredményeit, hogy utána hitelesebben bírálhassam, és próbálhassam befolyásolni, hogy tartsa be a demokrácia szabályait. Erre azonban ezentúl már nem lesz lehetőségem, mert nem lesz, hol, miután a Kiadó hirtelen „szép üzenet” nélkül elbocsátott a Maszoltól, így válva meg a portál nyomtatott elődjének, az Új Magyar Szónak az alapító főszerkesztőjétől, a Maszol vezető publicistájától, rovatvezetőjétől. Higgyem azt, hogy politikai indíttatás nélkül történt, a publicisztikámtól és az általam gondozott rovatban megjelent jegyzetektől teljesen függetlenül? Ám ami a legfájdalmasabb: mindez akkor esik meg, mikor szövetségünk első embere éppen egy volt liberális beállítottságú sajtós, akinek biztosan nem kell elmagyarázni, mit jelent a sajtószabadság korlátozása. Elnök úr, ez egyik elődje idejében sem történhetett volna meg! Számítva őszinte válaszára, üdvözlettel: Ágoston Hugó Utóirat: Nyílt levelemmel először volt lapomat kerestem meg, de a Maszol a közlését nem vállalta. Így megy ez. UPDATE: Kelemen Hunor RMDSZ-elnök megkeresésünkre jelezte: Ágoston Hugó levelére magánlevélben fog válaszolni. Transindex.ro 2017. január 10.Fölösleges jajveszékelésAz elmúlt napokban igen nagy volt az ajvékolás a balliberális magyar sajtóberkekben, határon innen és túl, annak kapcsán, hogy ideiglenesen megszűnt frissülni az Erdélyi Riport című portál és két külmunkatárstól megvált a Maszol.ro. A túldimenzionált, hisztérikus, világvége-hangulatot gerjesztő riogatások hátterét Borbély Zsolt Attila írása világította meg portálunkonMeggyengült balliberális hadállások Erdélyben. A józan, kimért és a hőzöngést helyre tevők egyéb reagálások sorából a Rostás Szabolcsét és a Farkas Rékáét érdemes még kiemelni, előbbi a Krónikában jelent megSajtó ideát is van címmel, utóbbi a HáromszékbenPártunk és a sajtócímmel. Mindhárom cikk olvastán olyan halvány érzés támad a kellően szkeptikus emberben, hogy miközben a balliberálisok a saját médiatáborukat ért „szörnyű justizmordot” lihegik túl, aközben a nemzeti oldalon kész tényként fogadják el sokan, sőt egyesek máris ünneplik, hogy a „nemzetellenes álbaloldal” visszaszorulóban van, de legalábbis egy megérdemelt és kívánatos csapás érte. Holott ez koránt sincs így, véleményem szerint. A száraz tények: az Erdélyi Riport akkor is egy nagyon szűk körben olvasott hetilap volt, amikor még megjelent nyomtatásban. Amióta pedig csak online olvashatók az itt publikált írások, azóta szinte csak az RMDSZ belköreiben, de ott is inkább csak az MSZP-SZDSZ-es körökhöz láncolódott vagy Bukarestben szocializálódott értelmiségiek és pártkatonák számára volt „kötelező háziolvasmány” Parászka Boróka és társai publicisztikája. Való igaz, a magyarországi balliberális oldal sűrűn hivatkozott a Riportra mint „mértékadó erdélyi fórumra”. Miközben a portál olvasottsága igen alacsony volt. A Maszolnál pedig egyetlen online-szerkesztő adta be a felmondását, önként, ismeretlen okokból, illetve két külsősnek már nem hosszabbították meg a külmunkatársi szerződését. A szerkesztőség anyagi okokra, az érintettek politikai indokra hivatkoznak, de valószínűleg mindkettő helytálló. Ágoston Hugó és Gál Mária egyszerre volt drága és népszerűtlen, egy idő után nyűggé váltak a kolozsvári szerkesztőség számára. Az egyik Bukarestből osztotta az észt, a másik Budapestről, az erdélyi magyar valóságtól elrugaszkodva. Ágoston ráadásul a régi kommunista pártpropaganda egyik utolsó mohikánjaként pöffeszkedett a „vezető publicista” pózban, úgy, hogy körbevette magát hasonszőrűekkel. Ezek közül egyesek most vele szolidarizálva sértődtek meg és tűntek el a portál impresszumából (Székedi Ferenc, Cseke Gábor), mások viszont az új „vezető publicista”, Ambrus Attila (aki ezer szállal kötődik az RMDSZ-hez) mellett folytatják azt, amit 1989 előtt és után folytatólagosan követtek el: Bogdán Tibor, Bíró Béla, Zsehránszky István. A magyarországi kapcsolat sem szűnik meg, hiszen az ámokfutó, határon innen és túl vállalhatatlan Gál Mária (Parászka Boróka alteregója) helyett a kacskaringós politikai karriert megfutott Bálint-Pataki József és a népszabadságos Papp Sándor Zsigmond fogja a maszopos-szadeszes diskurzust nyomni. A lényeg: sem a Maszol pártfüggősége (RMDSZ), sem a tartalma nem fog változni, erre garancia a főszerkesztő személye, aki továbbra is a hűséges pártkatona Cseke Péter Tamás. Talán kevesebbszer fog megjelenni a portálon az „orbánkormány” szitokszóként, meghálálva a decemberi kampányban az RMDSZ-nek nyújtott támogatást. Érdemes megemlíteni, hogy a fentebb hivatkozott három cikk közül kettőben a szakmai szolidaritás hangja is tetten érhető, mikor is szerzőik az „állásukat vesztett” kollégák iránti együttérzésüket fejezik ki. Hadd oszlassuk el gyorsan az aggodalmakat: csakis némi pluszjövedelemtől esnek el azok, akik nem fognak publikálni innentől a Riport.ron – amely csak ideiglenesen szünetel, mint már jeleztük – és a Maszol.ron. A szóban forgó személyek mind zsíros fizetésekből (pártfunkciókban, állami és önkormányzati állásokban) vagy szép nyugdíjakból tengették eddig is az életüket, nem szorultak rá a két orgánumtól kapott honoráriumokra. Amelyek közpénzekből származtak – ezt már sokan megírták a két médium tulajdonosi háttere kapcsán. Az RMDSZ gondoskodni fog róluk, nem kétség. Attól sem kell félni (vagy annak sem kell örülni?), hogy nem jut publikálási tér számukra, ha továbbra is formálni akarják a közvéleményt (vagy továbbmanipulálni?). Ne legyünk naivak: a magát balliberális oldalnak nevező politikai bűnszövetség propagandájának útját igen magas szintekről, nemzetközi hátszéllel egyengetik, ráadásul Romániában a többségi hatalom közvetlenül is érdekelt a magyar nemzeti önbecsülést tudatosan roncsoló műhelyek fenntartásában. R. B. M. itthon.ma//szerintunk 2017. március 18.A romániai korrupcióellenes harcról- A Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) elődjét Adrian Nastase miniszterelnöksége alatt, 2002-ben hozták létre az integrációs kényszer hatására - Traian Basescu elnökségének első mandátuma alatt pörgött fel működése, 2007-től vált látványossá. Első „nagyhal” áldozata épp az alapító Nastase volt - Mára megteltek a börtönök magas rangú politikusokkal, a korrupció mértéke azonban nem csökkent - A DNA eljárásának tisztasága elleni legkomolyabb vád a jogtalan lehallgatások kérdése, a DNA és a titkosszolgálat összefonódása, amit mindkét intézmény tagad - A DNA elnöke, Laura Codruta Kövesi az ország egyik legnépszerűbb közszereplője - A februári tüntetések oka az amnesztia, a Btk. és a büntető perrendtartás sürgősségi kormányrendelettel történő módosítási kísérlete volt. A módosításokra alkotmánybírósági döntés kötelezi román törvényhozást - Március elején az alkotmánybíróság ellen is tüntettek, bár kisebb számban, mert a taláros testület jogtalannak mondta ki, hogy a DNA a sürgősségi kormányrendelet összeállítóit kezdte vizsgálni Gál Mária Népszava (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
